Szülőföldem kis faluja

Nem egy írás szól arról, hogy hol pihenek, hol tudok igazi ihletet szerezni és hol érzem jól magam…

A nyár egyik legforróbb hetének pár napján sikerült kiszabadulnom a városból. Megszöktem és eldöntöttem: most szülőfalum lesz a cél. Igaz, hogy nem magában a most már 867 lakosú faluban születtem, hanem Veszprémben, de mindig is ezt a települést tartottam annak a helynek, ahol elindult az életem.

Csajág. Így hívják eme kis világot és amikor kimondom a nevét, még mindig könnycseppek szöknek a szemembe…

A Veszprém megyében fekvő település ( alig négy kilométerre a Balaton parttól keletre) egy kis völgyben terül el. Van saját weboldala, írtak róla könyvet, találtak itt mamut csontokat. Komoly vasúti csomópont. És még ezer más dolog köthető hozzá. Ami viszont bárhol hallható és sokan nem tudják valódiságát, hogy bizony ő az, amire sokan mondták régen: a Csajága röcsöge.

A régen elnevezett domb a falu határában viseli a „röcsöge” nevet és egykor itt megállt a Balatonra menő vonat. Ez volt a fent írt elnevezése a megállónak. S hogy honnan ered a valódi név? Ismerek néhány elbeszélést, amiben akad török janicsár, ki innen támadta anno a falut, meg más katonákat; bátran nézzen utána az olvasó!

A völgy, amiben a Csík-gát patak vize folydogál szépen elhalad a falu határában, majd átfúrja a főutat és aztán délre elhagyja a lakott részt. Régen ezt vették körül az utcák- mint most is-, meg a kis házak, apró porták.

Gyerekkoromban óriási volt Csajág. Mi a falu legtetején laktunk, s ráláttunk a völgyre. Aztán, ha úgy döntöttem, felmásztam egy fára és onnan mindent beláttam. A szántókon túli Fülei-erdőt, az akkor még létező másik testvérét- ez ma már nincs, hiszen ide építették mellé a 711-es elkerülő főutat-, vagy éppen a szocializmusból megmaradt és sokat használt szárítótornyokat is.

Szóval akkor nagy volt a falu. Hosszú utcák, óriási telkek, világ tetejére törő református templom, bejárhatatlan focipálya és végtelen szántók, erdők. Akkor reggelente a tehéncsorda, amit hajtottak a határba legelni, az aratáskor érkező és távolodó gépek, a mellettünk elzúgó tehervagonok, amiken integettek nekünk az akkor még szovjet katonák és sorolhatnám.

Most, így negyven év után visszatérve, a házak egy része már eltűnt, némelyikből nyaraló lett, vagy egyszerűen csak elhagyatva áll. Akad jócskán felújított épület is, s akikkel akkor a mezőn játszottam, most anyukák és apukák lettek; ahol egykor bolt volt ( amit ugye mi „bót”-nak hívtunk), ott most ABC van. Ahol régen kocsma volt- ez is akadt egy faluban-, most vagy semmi nincs, vagy átalakított raktár áll. Ahol fodrászüzlet várta a vendégeket a maga fatámlás székével, a kicsiny kályhán melegített vízzel és a pacsulis szagával, most szinte omló lakóház néz szembe velem. S ahol iskolás éveimből egy néhányat eltöltöttem, most faluház ásít…

Az viszont nem kérdés, hogy mindaz, ami megvan- akár régről, akár újonnan, az szorgalmasan gondozott. A református templom friss cseréptetejével áhitattal hívja a testvéreket, a modern iskola ( amit az egykori földrengés után építettek fel a régi helyett) szinte becsenget az utcáról, a szépen gondozott focipálya oldalán hallani lehet a szurkolókat és a járdák, utak, árkok példásan mutatják a hely minden létező világát.

Az idő ha nem is mindenhol, minden részén, de kicsit nekem megállt. Ha el is szalad mellettem egy-egy autó, ami sosem éri utol a városi áradatot hála az égnek, olyan csend van, amibe csak a déli harangszó, a kutyák, vagy a szél susogása zenél bele. Reggel ugyanúgy elmennek az emberek a boltba, hogy megvegyék ami még kellhet aznapra, aztán délre eltűnik mindenki. Vagy azért, mert dolga akad a kertben, a kevés, de még megmaradt baromfiudvarban, vagy mert már máshol dolgozik, esetleg a megérdemelt sziesztáját tölti. De a dolgos népek már nem olyanok, mint régen, hiszen más a generáció.

A falusi varázs viszont él és ahogy ott sétáltam a kis utcákon, a főúton és csak szívtam magamba a békét, minden visszatért. Csak ami egykor sétával egy óra volt, most felnőttként tíz perc lett.

Minden házra, telekre, kapura, kiszögellésre emlékeztem. Miközben meséltem feleségemnek, hogy hol néztük az ebihalakat, hol szedtünk ibolyát, hol mentem át az óvodához, hol adták le a tejet a gazdák, hol kergettük a májusi cserebogarat, visszatértem egy kis időre oda és akkorra. Nem volt nehéz még úgy sem, hogy nem látok, mert a képek elevenen éltek bennem.

Életre keltek a falusi búcsúk a kiöltözött néppel, az őszi, szüreti felvonulások, de az is, ahogy az akkori tanácsháza hangosbemondójából hallható volt a kötelező penzum. A kultúrházi összejövetelek, a csajági májusfa állítás, de egy-egy temetés mindent betöltő és szomorúan zümmögő hangja…

Lehet és biztos, hogy sok a változás, talán modernebb, vagy átalakított, de még őrzi mindazt, amit akkor tizenkét évesen otthagytam…

A levegőben száll a széna illata. A pataknál csilingel a víz. A távolban bátran kiabál a kakukk. A baromfiudvarokban ezer állat beszélget. A portákon ugatva köszön az eb…

Az itt élők más ritmusban jönnek és mennek. Még mindig köszön mindenki előre és még mindig működik a hírlánc, ami néha kissé másképp történt dolgot visz tovább az egyik résztől a másikig. Még jeleznek a szomszédok a rokonoknak, ha a mellettük lakó fél napja nem kerül elő és még mindig tudni lehet, hogy kivel mi van még akkor is, ha nem rokon…

Három nap egy hétből és úgy feltöltődtem itt, mintha két hétig lehettem volna eme béke szigetében. A tüdőm kitisztult, az orrom képes volt megérezni a finom illatokat, s újra hallhattam a csend sípolását is.

Dobogó szívvel érkeztem le és szomorúan néztem vissza, mikor a már Pestre tartó vonat nagy kanyarral elkerülte a Röcsöge-dombot és otthagyta Csajágot…

Néha haza kell térni. Erőt meríteni ahhoz, ami a mai lét: rohanás, zaj, felpörgött és gyakran nem érthető világ.

Így megerősödve, mosolyogva és felidézve gyerekkorom, irigylem magam és tudom: csajági vagyok, Csajágról jöttem, mesterségem címere…

Szülőföldem kis faluja
Tagged on: