Nyomjuk és még más…, azaz a mai telefonkényelem egy részletéről

A minap ültem a buszon, de igazából ott is kezdődhetne a történet, hogy álltam a villamosmegállóban vagy a zebránál.

Szóval ültem a buszon, és a mai világon gondolkoztam. (Talán ihletet vártam, talán kerestem valamit, ami segít egy újabb történetemben…)

A mai felgyorsult, elkényelmesedett és technikától függő világon jártak a gondolataim.

A fejem fölött egy fiatal éppen egy őrülten dobszólós és gitárnyúzós számot hallgatott a telefonján. Semmi füldugó vagy hasonló, hanem csak úgy egészen hangosan és mindenki által hallhatóan…

Biztos azért, hogy más is jól hallja; talán mert jó ‒ szerinte jó volt ‒, talán azért, mert nem volt füldugója. Ám az is lehet, hogy neki ez a természetes, s lehet, hogy eszébe sem jutott: valakit zavarhat vele.

Bár állítólag a járműveken mások által hallhatóan zenét hallgatni tilos, ez ‒ ahogy tapasztaltuk sokan ‒ őt nem érdekelte, vagy nem tudta.

Néhány üléssel arrébb egy hölgy a valakijével beszélgetett. A készülék ki volt hangosítva, vagy csak olyan hangosra volt véve, hogy az egész busz hallotta: „Nem, mindig köhögök, folyik az orrom…”

Az már megint nem is téma, hogy egyrészt senkit nem érdekelt, ami kettejük között beszélgetésként lezajlott, de a hölgy ráadásul olyan hangerővel beszélt, mintha attól közelebb került volna a partner.

Nem, kérem, nem volt hangos a busz berregése, s nem társalgott az egész utazóközönség annyira, hogy ne hallhatta volna a hölgy a másikat, ha halkabban beszélnek…

A harmadik, ami már a leszállás után jött velem szembe ‒ vagy inkább totálisan nekem ‒, az az a fiatal volt, aki belebújva a készülékbe chatelt, vagy éppen Facebookozott. Nem nézett az semmit; sem a gyerekét vivő anyukát, sem a Demszky-oszlopot ‒ aminek nekivágódott ‒, de még a vakot sem, aki a fehér botjával ment volna az útján. Csak beledugta fejét a szuperkütyübe, és tapogatott, simogatott, és közben ment, mint a vakegér.

Belőlük lehet találni azt a fajtát is, aki ezt a mozgólépcsőn csinálja ‒ irány és tömeg nem számít ‒, meg azt a szülőt vagy nagytestvért is, aki ezt úgy végzi, hogy egyik kezében a telefon, a másikban a kisgyerek… a zebrán, a mindenhol.

Ez kultúra. Vagy nem az, de velünk van, és szerencsések lehetünk, ha mi magunk nem végezzük…

Volt idő, mikor csak szimplán nem figyeltünk már egymásra az utcán, vagy a tömegközlekedésen. Mondhatják sokan, hogy sokan vagyunk, hogy sietni kell, hogy a másik is figyelhet. Sok mindent lehet mondani.

A következő tétel az amúgy százezres tortából ezen a területen az a kényelem. A „túlkényelem”.

Mekkora dolog már kérem, hogy minden ott van a kezünkben! Egyszerre minden információ több száz Kb/sec alatt! Hang, kép, tér, forma…

Étterem, hírek, lakáseladás, koncert, menetrendek, térképek és még sok-sok minden. Nem kell méterszer méteres térképet hajtogatni az autóban, hogy hol van egy utca, nem kell órákat várni egy sosem megérkező villamosra, mert egy pöttyintés, és tudjuk, hogy megint ugrik valaki a hídon… Nem kell potyára elmenni egy világvégi áruházig, hogy legyen polc, ruha, csempe, mert a telefon már megmondja. Nem kell hazamenni, hogy zuhany előtt kimosson a gép, és nem kell egy fél órával előbb felkelni, hogy a reggeli kávé is készen várjon…

Azaz lassan már semmit nem kell. Csak oldalra fordulunk, és nyomjuk a telefont. Sőt! Már csak elmorogjuk hangosan: Kávéfőzés”!

Ez jó. Finom és meleg, kényelmes, és megkönnyíti a mindennapokat…

De mi ennek a vége? Ott fogunk majd feküdni az ágyban, és ennyi lesz az élet? Odajön az étel, ott megyünk el az állatkertbe, ott járunk moziba, ott születünk és halunk meg…

Nem kell velem vitázni, tudom én a megoldást: az optimális használat a lényeg. Sem túl sok, sem túl kevés.

Én egy olyan típus vagyok, aki – szerintem ‒ mindig egy lépéssel lemaradok a mai világ sebessége mellett. Nem is észrevehetően, mert ugye magam is használok okostelefont, meg a mai technika sok fajtáját, de vallom: mindenből csak annyit, ami elég lehet.

Mondja bárki, hogy konzervatív vagyok. Kicsit igaza lehet, de amikor majd én még leülök egy igazi kávéházban egy finom és meleg csésze kávé és egy régen látott barát mellé beszélgetni, ő pedig két szót nem tud majd váltani a sok száz barátjával a közösségi oldaláról, kinek lesz jobb?

 

Nyomjuk és még más…, azaz a mai telefonkényelem egy részletéről
Tagged on: