Mindent kipróbálok, de az írás örök

„Vakként szabadabb vagyok, mint sok látó…”

Ha valaki meghallja azt a szót, hogy vak, esetleg találkozik egy vakkal, a legelső ösztönös gondolata, hogy elképzelni sem tudja a másikról: hogyan képes így élni…

Én, aki tizenegy éve vesztettem el a látásom, már bentről „látom” ezt az egészet, és bármennyire furcsa is, de nem érzem, nem kezelem magam vakként. Amikor „lekapcsolták a villanyt”, és szinte egy pillanat alatt kellett váltani, akkor is csak annyit mondtam: „Ha másnak sikerült, nekem is fog!”

(A témát részletesen, igazán bentről fejtem ki a Az enyém című könyvemben. Az a kérdés, hogy miként élem mindennapjaim, hogyan élek, dolgozom, miegymás, szintén könyvalakban él A látó Shakespeare-ben.)

Mégis jöhet a kérdés, hogyha nem dolgozom, akkor mivel töltöm a szabadidőmet.

A válasz pedig önmagáért beszél: írok. Írok hosszan, röviden, kalapálom a billentyűket egy napig, vagy akár folyamatosan egy éven át. (Amikor van rá időm, persze.)

Ám nálam az írás, főleg, ha olyan a téma, sokkal több dolgot vonz be, mint csak azt, hogy írok.

Van, aki rögtön azt kérdezi: „vakként Braille-írás és -olvasás és speciális klaviatúra a megoldás?” A rövid válaszom: nem. A technika ott tart, hogy a számítógépen van egy képernyőolvasónak hívott szoftver, ami hanggá alakítja a képernyőn megjelenő karaktereket, írásjeleket, s ha kissé gépiesen is, de felolvassa. Így akár egy mappa neve, akár egy egész weboldal, vagy éppen egy könyv e-book formátuma van a képernyőn, azt én hallom. Amikor írok, amellett, hogy bevágtam anno a billentyűzetet kívülről, a program segít azzal is, hogy mondja: mit nyomtam le.

Tehát írok, és ha kell, akkor olvasok, kutatok az interneten, de természetesen ez a témától függ. Mert hát valljuk be, nem lehet mindent könyvekből és a netről összeszedni, ugye?

Amikor a történelmi jellegű fantasysorozatom írtam, oda annyi minden kellett, hogy azon vettem észre magam: egy csomó olyan dolgot próbáltam ki, sok helyre jutottam el, ahova másért nem mentem volna.

Könyveimben elég színesen kellett leírnom, hogy milyen egy csata, milyen egy hajóút, hogy néz ki egy vár, mit főz a vár szakácsa, miként öltözködik a mylady…

Az elsőhöz elutaztam feleségemmel, aki elég gyakran a szemem, hogy ott legyek egy várjátékon. (Erről korábban itt írtam.) Ott a műsor lehetővé tette, hogy szinte testközelben halljam a csatát, a lovagokat, az ostromot. A látványt elmesélte a párom, a fantáziám meg összerakta az eseményeket, és alakult a kép. Nem voltam gyáva megszólítani a szereplőket – akár később írásban is – azért, hogy meséljenek el bentről egy ilyet, mutassanak nekem páncélt; felvettem a kapcsolatot egy olyan múzeummal is, ahol emlékeim mellé megtapogathattam a szent korona másolatát…

A hajózáshoz sajnos nem szállhattam klipperre, de egy utazás során nem csak a célba érkezést vártam Horvátországban, a tengeren szándékosan arra összpontosítottam, amit aztán le kellett írnom. A ringatózást, a sós és párás szelet, a hullámok csobbanásait. Vagy éppen a kikötőben a sirályokat, a halászháló és más eszközök tapintását.

Egy-egy helyszínhez tudnom kellett, hogy milyen egy vár igazán, milyen legyen az, amit majd leírok, és hogyan néz ki, amiről mintázom. Már terveztem is feleségemmel az utazást. Egynapos kirándulás országon belül, aztán az adott vár, a várromnál ő elmondta a formákat, megtapogattam –ha volt – a makettet, leléptem vagy a fehér botommal mértem le a falak vastagságát és mindent részletesen kikérdeztem – ha volt – a helyi tárlatvezetéseken.

Ételek? Nos, még mindig a történelmi jellegnél maradva (s nem azért, mert az a kedvencem, csak ezen át jobban tudom elmesélni, hogy mit hogyan), ki kellett próbálni egy lovagi éttermet. Sőt, inkább kettőt! Ott aztán adtak az ízlelőbimbóknak, ehettem akár kézzel-lábbal is, és közben megfelelő zene is szólt.

De ilyen célokból próbáltam ki és gyűjtöttem élményeket sárkányhajózással (talán megcsaphatott az evező mögött a gályarabok világa), lovagoltam két évig (azt hiszem, nem kell nagy képzelőerő, hogy megértsük, ebből menyit nyertem), és a teljesség igénye nélkül, de kúsztam-másztam egy barlangban órákon át egy fejezetért.

Ezek között, mellett pedig olvastam, filmeket hallgattam és írtam. Mondták is, hogy egy csöppet grafomán vagyok…

Igen, vakon tettem, teszem mindezt. Ha nyitott az ember, és nyit a világ felé, akkor a világ befogadja, nem zárja magába azt, amihez látni kell. Az élmények pedig mind az enyémek, és ha végiggondolom, hány látó teszi ezt meg amúgy a napi rohanás alatt?

Tehát számomra a hobbim a szórakozás, a hozzásegítő élmények pedig elég változatos dolgokat hoznak be az életembe.

Mindent kipróbálok, de az írás örök
Tagged on: