Miért van ez így?

Kissé elgondolkoztam a minap. Lehet, hogy épp buszra vártam, vagy csak bambultam az ablakon át és hallgattam az eső kopogását, már nem tudom…

A fülemhez eljutottak a rádióban zümmögő, a zenét megszakító hírek. Aztán valahonnan a tévéből is, s végül a kintről betörő huzat is hozott hangokat…

Tele van a jelenünk szörnyűségekkel. Folyik a csapból, a járdán hömpölyög, a szél hozza és viszi, hogy ezt és azt megölték; vérengzés volt itt és ott; felrobbant ez és megölt ennyi és ennyi embert; meglopta és elcsalta tőle, tőlük; lezuhant itt egy repülő, elsüllyedt egy hajó, kisiklott egy vonat, karambolozott egy autó…

Az emberek egyre elégedetlenebbek, ingerültek, nem megértőek és már egyre többen nem nevetnek, hanem vicsorognak a másikra. Eluralkodott a jelenben az agresszió, a féltékenység, az irigység, a rosszindulat…

Bárhova fordulok, a napi attrocitások száma megnőtt, a gyilkolás, a felesleges aggódás és düh olyan alakot, olyan formákat ölt, hogy ijesztő!

Mindenki panaszkodik. Semmi nem jó, semmi nem elég, semmit nem csinál meg jól az, aki azért a valamiért a felelős. Mindegy, hogy az oktatásról, az egészségről, a természetről, a technikáról van szó. Mindegy, hogy növényt érint, állatot, embert, vagy éppen egy sziklatömböt, minket már az sem vidít fel, ha éppen semmi nem történik, nemhogy rossz nem.

Mi zajlik most a világban? Miért lettünk képtelenek meglátni a jót? Miért hagyjuk elsuhanni mellettünk a pozitív dolgokat és miért erősebb a hömpölygő szürkeség, a letaglózottság, a romló világi mértékű közérzet?

Most ne mondja nekem senki azt, hogy de igenis vannak olyanok, akik mosolyognak, örülnek és élnek jól! Persze, hogy vannak! De valóban látjuk őket? Hagyjuk őket örülni, nevetni, élni? Hagyjuk őket kibontakozni, hogy belőlük erőt merítsünk, róluk példát vegyünk? Elfogadjuk a tanácsaikat és csatlakozunk hozzájuk, vagy lesajnáljuk őket, hogy csak hitegetik magukat és a homokba dugják a fejüket?

Mi minek örülünk igazán: ha előttünk elsuhan a busz, akkor mosolyogva vesszük és legyintünk, vagy morgunk egyet?

Meglátjuk a saját életünkben a nehézségek között azt, ha mellettünk valakinek sokszor nehezebb és mégis mosolyog, netán még ő segít nekünk?

Az alapkérdésem mégis az, hogy mitől van a világ most egy afféle mélyrepülésben? Mi okozza azt a sok rosszat, amit igazán mi gyártunk, mi akarunk?

Valóban annyi rossz történik, mint amennyit annak látunk, vagy van ott- ha kevesebb is- jó?

Meglátjuk-e az esőben, ami miatt elázunk, hogy a természetnek az

Forrás: pixabay.com

ivóvíz, s abból mi kapunk majd akár zöldséget, gyümölcsöt, fát, papírt, ne adja Isten levegőt, ivóvizet?

Észrevesszük a pékségben a hosszú sorbanállás közben, hogy mi aznap kenyeret fogunk enni és van, aki napok, hetek óta éhezik?

Meghalljuk-e a tömött és télen hideg, nyáron meleg buszon azt, ha nem lenne tömegközlekedés, gyalogolhatnánk kilómétereket esőben, sárban, hóban, forróságban?

Megérezzük-e egy magas és sok fokból álló lépcsőn felmenve, mikor a pokolba kívánjuk azt, hogy van olyan, aki kénytelen lent maradni, mert nincs lába nemhogy a sok, de egyetlen fokhoz sem?

Hisztizünk-e egy elektronikai boltban az akcióban elfogyott szuper átmérőjű tévéért, ha eszünkbe jut: van aki semmit nem lát?

Mondjuk-e télen, hogy lefagy a kezünk, ha eszünkbe jut, hogy van olyan, aki egész télen kevesebb ruhában akár egész éjjeleket kell kint töltsön?

Bizony ha mi magunk is képesek vagyunk észrevenni a sok rossz között a jót is, talán kiderül, hogy van remény. Van esélyünk arra, hogy egymásra mosolyogjunk, hogy örüljünk a kevesebbnek is, hogy ne mérgesen forduljunk oda valakihez, aki megszólít az utcán és ne akarjunk még többet és szebbet, ha már van valami, amivel boldogulunk.

Nem gondolom, hogy mindenkit a keblünkre kell ölelni, s nem kell mindenkinek megbocsájtani, hibákat elnézni. De az első lépés az, ha mi magunkban indítjuk el a jó és a szép felé való meglátást, a pozitív dolgok észrevételét. Ezt már lehet átadni, továbbítani is. Csak apró gondolatokkal, parányi érzésekkel. Aztán jöhet a nagyobb jó, majd végül már észrevesszük azt, hogy ha van is árnyék, azért a napsütés is örömöt hoz!

A jó bennünk van, s csak rajtunk múlik, hogy a lefelé tartó világ lassuljon, majd meginduljon felfelé…

Miért van ez így?
Tagged on: