Mi ad ihletet

Az ihlet csak egy skicc, a részletekért pedig én ültetek fát a színes ceruzához.

Miként írjon le az ember például egy csatát, ami a középkorban zajlott? Hogyan fogalmazzon úgy, hogy a leírtak minden szava, minden sora mögötti történés életszagú, pörgős és kellőképp véres is legyen? Mennyire lehet ezt a fantáziára bízni és hol a határ a „túlzás” és a „csak ennyi” között?

A 21. századból visszatekintve, nem ismerve a történelem ilyen eseményeinek élő képeit (bezzeg, ha képes lennék az időutazásra…), szagát, hangjait, miből alkossak leírható vizualitást hozzá? Ráadásul vakon?

Tudtam, hogy bármennyire is próbálom elkerülni a témát, nem hagyható ki egy-egy csata vagy éppen várostrom egy történelmi jellegű írásból, foglalkoznom kell vele.

Heteket, talán hónapokat töltöttem a gondolatok erdeiben, és nem tehettem mást, minthogy valamilyen módon élményeket, ihletet kellett gyűjtenem.

Láttam ugyan magamban sok-sok embert, akik ide-oda rohannak, vagy éppen tántorognak egy csatamezőn, de egy egykori hadmozdulatokat nem voltam képes úgy összerakni, ahogy azt régen egy vezér egy térkép alapján megtette.

Első lépésként olvastam. Faltam Cromwell köteteit, belőlük nem egyszer a híres crécyi csata leírását. Honnan szerezhette az író azokat az információkat, amelyek segítették, hogy egy komplett hadmozdulatot leírhasson, ha nem volt ott? Kutatott, és ha nem talált részletes leírást, maga találta ki azokat az apró mozzanatokat, amitől az olvasó valóban azt hitte: így volt.

Aztán G. R. R. Martin következett, majd Bán Mór, vagy éppen Szélesi, Fonyódi, és ha nem is mindenben, de alakult a kép. Ahhoz viszont, hogy hangja, íze legyen, más oldalt is vizsgálnom kellett. Emlékeimben több film is megvolt, csak újra kellett néznem őket. Vakon. Hallgattam a filmeket, melyek között nagy szerepe volt a Gladiátorban lévő első csataképeknek, de helyet kapott Az egri csillagok is. Megpróbáltam gyakran nem az emlékekben lévő képekre gondolni, igyekeztem a zajokat, dörrenéseket, reccsenéseket megfogni. Bennük minden emberi, vagy éppen más által kiadott hangokra figyelni.

Kétszer mentem el a visegrádi palotajátékokra. Ott ugyan nem láttam csatát vagy ostromot, de a programokhoz közel – szinte a közepén – ültem le és szabadjára engedtem a fantáziám. Mivel vak vagyok, részben magam alkotok képet a hangok után, s pont ezért jöttem el. Kardcsörömpölések, ágyúk, kiáltások, dübörgés, tűz melege és pattogása, sólymok hangjai…

Otthon újra elővettem a korábbi könyveket, és próbáltam átgyúrni mindent.

Úgy éreztem, hogy lehetne még alakítani. Igen, de hogyan?

Arra gondoltam, hogy gyurmából készítek egy olyan formát, ahol minden helyet kaphat. Dombok, egy vár vagy más hely domborműve, és egyszerűen megpontozom, felgyufaszálazom. Azaz makettelni akartam, hogy onnan még pontosabban tudjam majd leírni.

Ebből végül nem lett semmi, mert egyik nap a pipa megindított. Ott ültem a teraszon, és a szél, majd az azt követő eső, a madarak hangja, a fák és levelek zizegése a pipa letétele után elindította ujjaimat a billentyűzeten.

Először csak egy kép íródott le, majd néhány óra alatt készen állt a váz. Ezt követően színeztem, alakítgattam, és „majdnem kész” volt a csata.

De kevés volt.

Akkor most hogyan tovább?

Ismét könyv, talán újabb ötletet adhat… Mire végeztem A Tenkes kapitányával, megint nyomkodhattam a klaviatúrát.

Néhány napig csend lett. Tudtam, hogy amit leírtam, még nincs kész. Csak félig…

Egy vaknak is filmszerűen kell látnia, amit leír. Ez meg egy jó zenével könnyebb. Ez az! Zene kell.

Ismerősöktől kaptam egy csomagot a Two Steps from Hell dallamaival. Szinte belecsöppentem a harcba. Füleimben a dallamok már összeálltak, segítettek elképzelni, milyen lehetett egy ilyen harc.

Megint előkerült több film, ahol szintén volt zene, de volt fegyvercsörgés, lovak, emberek hangja, nyílvesszők susogása, számtalanszor hallgattam végig őket.

Ahogy megint írni kezdtem, a konyha felől illatok, szagok csapták meg az orromat. Sült és nyers hús, valami édes és füstös… Mellettem egy bogár zümmögött, majd eltűnt, és utána szinte minden úgy ismétlődött, hogy magával vitt.

Az időt nem figyelve leírtam még jó pár sort, aztán megint szünet.

Hetek teltek el, amikor visszaolvastam az egészet. Akadt néhány szó vagy mondatrész, amit javítani kellett, vagy átírni, kiegészíteni, de a csata kész volt, utána nem sokkal az ostrom is. Nem olyan volt, mint amikkel inspirálódtam, amiket láttam, de mégis érezhető, ízlelhető és igazi volt. Lehet, hogy egy külső és nem elfogult olvasó azt mondaná, hogy ez olyan, mint valamelyik régi harci eseményünk. De hiszen egykor minden csata ugyanolyan volt! Emberek egymásnak ütköztek, és a vége az egyik fél nyereségével, a másik veszteségeivel járt. A döntetlen ritkán jött ki…

Azt, hogy miként sikerült átadni a hangulatot, az olvasó döntheti majd el, ez az ő joga teljes mértékben.

Mi ad ihletet
Tagged on:                                                                 

2 thoughts on “Mi ad ihletet

Hozzászólások kikapcsolva.