Megjelent A skorpiók útja

Talán a véletlen, vagy a Mindenek Atyja akarata ‒ no és persze a kiadó munkája ‒, hogy örömmel tudatom mindenkivel:

Megjelent a Triannita sorozat befejező, ötödik kötete: A skorpiók útja!

(A véletlenekben nem hiszek, de mégis furcsa, hogy a minap írtam egyfajta összegzést magáról a sorozatról, és ma már tudathatom, hogy itt a könyv.)

Számtalan nap és gépelt munkaóra után sorozatom régi és új szereplői új kalandokkal vagy éppen elérve egy célt megint arra várnak, hogy az olvasók velük lehessenek…

A régóta várt kötetet ‒ mint az eddigi részeket is, kivéve az elsőt ‒ megvásárolhatja az érdeklődő az Underground boltjában, illetve megrendelheti előtte itt.

Álljon itt a könyv hátlapszövege és utána egy kis részlet kedvcsinálónak, és ígérem, hogy a sorozatról is érkezik majd még hír:

***

„Egykoron létezett egy világ, melyben emberek tették dolgaikat, s éltek úgy, hogy az a legjobb lehessen.
A parasztok dolgoztak uraiknak, s maguknak; a mesterek napról-napra jobb műveiket készítették, hogy életük tovább éljen a korok végezetéig; a szerzetesek imáik elmondása mellett tanítottak és gyógyítottak; a katonák pedig vigyázták a rendet.
Egészen addig, amíg a Nagy Földrészen elterülő, Pelveth királyság szomszédságában fekvő Estreno királyát megölve az uralomra tört vezető meg nem támadta délről fogadott zsoldosok segítségével a szomszédságában fekvő királyságot. A harcok mindenkit megmozdítottak; katonákat, közembereket, s még a Trianniták is fegyvert ragadtak, mert ugyan háborúba kellett vonulni, de az saját hazájukért zajlott…
Medardo Samodaa, a fiatal harcos látja, amint édesapját egy csatában megölik, családi kardjukat elviszik, bátyját rabként láncra verik. Ő maga megsérül, de amint magához tér, még látja és hallja, hogy ki a gyilkos és ki az, ki bátyját rabként délre hurcolja.
S bizony testvérével nem egy Triannita is ott sínylődik; ő az egyetlen, aki látta a déli hadúr-Sallah- igazi arcát,s vele együtt hallotta nevét…
Ezért aztán Medardo elindul, hogy visszaszerezze családjuk egységét és megmentse bátyját.
Az ellenség arcával és sok reménnyel zajló útján derül ki, hogy ki is igazán Sallah…
Küldetésében segítséget talál azon Trianniták között, kik valóban esküjük szerint élnek és társaik kiszabadítására is fogadalmat tesznek.
Mindezt a fekete köpeny, a Szent Szavak és a Triannita-kereszt oltalma alatt…”

***

S álljon itt a fent ígért részlet is:

„A konyhaszoba döngölt padlójába koccant a csizma csörrenő sarkantyúja, ahogy a fiatal férfi belépett a vastag faajtón. Az nyikorogva becsukódott, s kint hagyta a koranyári reggel hidegét. Azt a még majdnem bántó hűvöst, ami lekúszik a magas hegyek hófödte csúcsairól, amiért az ember magára húzza a köpenyét, amiért kezét dörzsölve telepszik meg a konyha sarkában domborodó kemencénél vagy a középen lustán füstölgő tűzrakónál.

A hosszú, fekete hajú harcos szomorú tekintetével végignézte a bent csendben falatozó nagybátyját és nagynénjét. Kék szemével, melyekben a keserűség és az elszántság is megcsillant, látta, hogy a két idős ember azóta ott ül, amióta ő nemrég kiviharzott a házból.

Arcán most nyugodtság látszott; rövid bajsza alatti vékony száján még egy halvány mosoly is végigfutott egy pillanatra, mielőtt levéve köpenyét – ezt felakasztotta a falon lévő görbe szögre – visszaült a reggelijének megmaradt és kihűlt része fölé.

Vajszínű, bő vászoningje gyűrötten mutatta, hogy ugyanazt mívelte a megérkezése előtt is, mint amit szokott, ha felbosszantja magát: berohan az istállóba és nyereg nélkül felkap pej, Almeida nevű lovára (tulajdonképp a nagybátyja lova volt), majd addig vágtat, míg az habot fúj. S mindegy volt, hogy ezt éjjel vagy nappal mívelte, mert az állat élvezettel tűrte a vad rohanást. Más nem viselte el dühkitörését, s máshol nem tudta levezetni haragját sem; a táj, a ló hullámzása és a biztonság, hogy senki nem áll mellette, ha keze véletlen ökölbe szorul és lecsap. Egy fatörzsre vagy sziklára a tehetetlensége okán. Pedig vissza-visszatérő ereje már   megengedte volna, hogy a királyság másik részén a még folyó harcokban engedje rá bosszújának erejét az ellenségre vagy arra, kit utolsó csatája óta akar elpusztítani. Talán jobban, mint azokat, kik a királyság ellen egy seregként küzdenek…

Széles bőröve a nadrágját fogta derekán, s bal oldalán a hosszú vadásztőre függött; ez utóbbi szintén nagyot csörrent, ahogy leült az asztal melletti padra. A megkopott, keményre gyalult és durva fából készített asztalfőnél ülő idős férfi letörölte ősz bajszáról a reggelije maradékát, majd ráncos, de erős kezével megemelve fakupáját kiürítette annak tartalmát. A vörös színű bor egy része végigcsöpögött állán, majd mellkasán; koszos és valaha fehér ingjére felvett hímzett bőrmellénye még fényesebbé vált a borban megérett cukortól.

Széles orra két hatalmas barna szemét választotta el; szintén ősz szemöldöke felett annyi árok húzott vonalat, mintha sűrű hajvillával vágták volna homlokon az öreget. Deres haja még kora ellenére is dús maradt; két fonásban futott hátra, hogy aztán ott egy fából készült csattal legyen a férfi tarkójára fogva. A másik oldalon az idős asszony felállt és amint rábólintott a ház ura, összeszedte az edényeket és elindult egy másik asztal felé, ahol egy fateknő várta a koszos tálat. Fején fekete fejkendő volt megkötve; szomorú szemei fiatalosan vadul, s mégis szerényen pislogtak kifelé megfáradt és mindig sírásra álló szájú arcából. Kis orra alatt vékony szája remegett, állán egy halvány szőrcsomó mutatta meg, hogy kora már ezt is megengedheti a világ felé. Szürke ingére egy kicsi szőrmemellényt vett fel, alul pedig egy bő és foltos, barna, virágmintás szoknyát húzott, azon pedig egy hímzett kötény fogta fel a ráfröccsenő konyhai dolgokat. Vékony lábain fapapucs kopogott, ahogy oda-vissza lépkedett a két bútor között.

A fiatal férfi, amint odaért hozzá, hogy elvigye az előtte lévő még félig lévő tányért, megfogta a remegő kezet.

– Bocsássa meg nekem, La Tiia, hogy hagytam kihűlni az ételét – szólalt meg, és bűnbánó arcot vágott.

– Nem az étel tehet róla, Medardo fiam, hogy nem voltál éhes – felelte az idős asszony. – Dobjam még a parázsra?

– Emlékszem apádra – kezdte az idős férfi. – Sen Samodaa is ilyen volt. Mindig előbb ütött, aztán gondolkodott.

– Ó, El Tíío… – sóhajtott fel a fiatalabb, s egy pillanatra a visszafogott méregtől kidudorodtak heges nyakán az erek. – Én bizony azóta is inkább csak ütnék. Mindaddig, amíg megbosszulom atyám halálát, vagy amíg ki nem derítem, hogy hová hurcolták

Matro fivérem.”

***

Remélem, ez a kötet is ad az olvasóknak sok élményt, ezernyi színt és izgalmas perceket; s bár a történet önmagában is egy kaland, de visszatekintve a korábbi részekre, lesz benne régi ismerős, és kiderül olyan, amitől a vége mégis kerekké teszi a sorozatot.

Megjelent A skorpiók útja