Könyvem az olvasó kezében

„Már korábban megvásároltam a könyved, de nem volt időm rá, és csak most vettem le a polcról A gyűrűk ura mellől…”

Az én könyvem vette le, nem Tolkienét…

Azt hiszem, közvetlenül még nem volt szerencsém ahhoz, hogy lássam: valaki az én kötetem olvassa. Nem, nem a vakság okán, de ha komolyan veszem, akkor azért sem. Bár akkor látta volna más. Ismerős, barát, rokon…

Valamennyi visszajelzést mégiscsak kaptam. Igaz, csak az interneten, de az is eléggé bizsergetőnek tűnt. Mint amikor az ember ott áll egy ékszerboltban, és azon tűnődik: melyik gyűrűt vegye meg, aztán ahogy megfogja, érzi a remegést.

Szóval megkaptam az első levelet: „Megdöbbentem és meghatódtam…” , aztán „Felnézek Önre.”

Először csak vigyorogtam, mint a vadalma, és az futott át a fejemen: „Na, ez az, ezért érdemes volt!” Majd természetesen hozta magával a gondolatokat: vajon tetszett-e neki, talált-e benne hibát, olvasná vajon más írásom is?

Ezt az érzést többszörösen éltem át, amikor lassan, nagyon lassan, elkezdték átdolgozni, feldolgozni egyes könyveim. Hangoskönyvekké, vagy síkírású kötetből a Magyar Vakok és Gyengénlátók Szövetsége készített a saját könyvtára számára Braille-változatot.

De a legjobb érzés az volt, amikor az általános iskolai irodalomtanárom írt néhány sort a könyvemről.

Ezek az élmények felértek azzal pillanattal, mintha láttam volna a képet: az olvasó leveszi a polcról a könyvemet, belelapoz, majd beleteszi a kosárba.

Azért vagyok a témával bajban, mert láthatnám az online felületen, hogy veszik a könyvem a virtuális polcról, láthatnám, hogy belenéznek. Egy részről látom, hiszen kaptam kommentet a molyon, s viszonylagos számokkal érzékelhetem, hogy az elektronikus formátumokat hányan nézték meg. Venni, valós véleményt írni már nem látok sokat.

A virtuális térben maradva remek hely ilyenre a Facebook. Ott aztán tényleg láthatnám azt, hogy kézbeveszik, megveszik, olvassák az írásaim.

Ám itt jövök rá, hogy mi a helyzet manapság az irodalommal és a mai emberek jelentős részével; a mai könyvpiaccal (már maga a fogalom is hidegrázást okoz); az olvasás mint időtöltés lehetőségével. Ha így szeretném látni a fent említett képet, bizony nemhogy köd van, de koromfekete sötétség. S nemcsak az én könyveimről beszélek, mert egyébként könyvet is alig láthatunk az emberek kezében. Jó, sokan járnak könyvtárba, boltokba, láthatjuk, hogy híres írók köteteit milyen pillanatok alatt viszik, ám mégis mintha régen többen vettek volna kézbe egy regényt vagy verseskötetet…

(Mindazoktól elnézést kérek, akik valóban olvasnak!)

Na, de ez már egy másik téma, talán majd legközelebb ezt fejtem ki bővebben.

Könyvem az olvasó kezében
Tagged on: