Kinek a sorsa van most épp a kezemben?

Mindig dolgozom valamin…

Amikor azt kérdezik tőlem, hogy „dolgozik valamin jelenleg?”, akkor azonnal azt válaszolom, hogy igen.

Ez több oldalról is igaz, és több oldalról is kérdéseket hoz elő belőlem.

Az egyik, hogy a kérdés, ami a munkámra irányult, az valóban érdeklődő-e, vagy csak udvariasság. Aki kérdezi, olvasta már valamelyik könyvem, vagy másra kíváncsi. Ha másra, vajon mire? Arra, hogy vakon dolgozom-e, vagy tényleg arra, hogy írok-e most éppen valamit.

Mint mondtam: igen, dolgozom valamin. Irodalmi téren és az életben is több mindenen. De most maradjunk a szerzői vonalamon.

Jelenleg nem is egy írásom van elkezdve.

(Talán furcsa lehet, mint ahogy sok embernek az is az, hogy miként lehet egyszerre több könyvet olvasni. Ami azt illeti, ez utóbbi is jellemző rám.)

Szóval több írás van a kezem alatt, ami még nem zárult le, amivel még van dolgom. Némelyik félkész állapotban van, és a benne élő vagy holt dolgok „megfagyva” várják sorsukat. Talán éppen két ember párbeszéde állt meg a mozdulatlanságban, de az is lehet, hogy egy kard csapása, esetleg egy felhő útja dermedt meg az égen.

Az első kérdés, hogy miként indul el több írás is? A válasz nem bonyolult. Jön egy érzés, egy ihlet, amire írni kell.

A gondolatok, amiket erősen befolyásolhatnak a velem történő napi dolgok, másodpercek, vagy azok tört része alatt futnak át rajtam. Érzések, hangok, mondatok, illatok, és ezer más. Talán kapcsolódnak is, de lehet, hogy önmagukban kiváltanak valamit. Némelyik átsiklik rajtam, de van, ami megakad, és valahol, valamikor írásra késztet…

Bár igen érdekes lenne néha egy olyan történetet írni, ami az ilyen összevissza dolgaimból állna, de vajon lenne értelme? Aki bátor, buzdítom rá!

Én viszont inkább elkülönítem – ha lehet – az „agyfröccsöket”, és ha sikerül elraktározni addig, amíg már a gép előtt ülhetek, akkor írok. Kiegészítek, formázok, vagy éppen ha annyi ötlet van, elkezdek egy újat…

Az ilyen percekre segít rá az a sok dolog, amiről korábban írtam az ihletszerzéseimnél (itt és itt).

Képek ugranak elő, peregnek, mint egy film, és ahogy az ember, a látó is képes merengve úgy látni a gondolatait, hogy közben nem arra figyel, amit valóban lát a szemével, én is így látom a fejemben a történéseket. Mint amikor olvasunk, és szemeink a betűket nézik, de agyunk már az eseményeket vetíti elénk.

Nos, ilyen félkész, vagy megkezdett írás akad nálam; van, amelyik néhány hónapja vár, van, amelyik régebben. Aztán hol az egyiket veszem elő, hol a másikat. Vagy kétszer az egyiket…

Mint korábban említettem, van olyan, hogy jön egy lehelet, ami később novellává vállhat. Azért, hogy az ilyen apróságok ne vesszenek el a süllyesztőben, mindig nyitva hagyok egy novelláskötet-tervet. Aztán, ahogy szaporodnak benne a történetek, előbb-utóbb elkészül. Most is van egy ilyen, s csak annyit róla, hogy hasonló felépítésű az előző két novellagyűjteményemhez (Tengercseppek) és (Dűneszemek).

A másik egy mai korba helyezett fantasy lesz. Már abban az esetben, ha elkészül, ha befejezem. Erről annyit röviden, hogy egy kitalált világban és a jelennek megfelelő időben játszódik; akció, krimi, és egy cseppnyi erotika fűszerezésül. S azért, hogy korbácsoljam az idegeket, aki ismeri a Triannita-sorozatot, ebben meglepetés várhatja!

Aztán itt van még egy: ismét egy fantasy kötet.

Tavaly, miután rájöttem bizonyos összefüggésekre a hazai könyvpiac, s ezen belül a fantasy területén, azt éreztem, hogy a Triannita történelmi jellegével kissé meg vagyok fogva. Azzal vigasztaltam magam, hogy mivel történelmi jellegű, talán két tábort is megfogok vele. Aki a fantasyt szereti, azt azért, aki a történelmi részt, azt azért.

Aztán rájöttem, hogy aki az előbbit kedveli, az bizony főleg mágiát, törpöket, sárkányokat lát szívesen. Vagy szívesebben…

Nos, ha erre vágynak, miért ne próbáljam meg én is? Varázslat kell, meg idegen lények? Más világ és sárkányok? Van bennem bármi, ami lehet egy szikra, egy ihletmorzsa és van bennem fantázia, meg az írásához akarat? Van! Ugyan korábban állítottam, hogy számomra idegen a tömény mesevilág a maga sokféle lényeivel, tűzgömbjeivel, mégis megszédített a szabadsága.

Ez az, amivel tavaly óta foglalkozom. Kaland, mágia, végtelen mezők és síkok…

S hogy milyen lesz? Ezt majd eldönti az olvasó, már ha sikeresen befejezem. Így a felénél már látom a gyengéit, így lesz még vele munka. De folyamatosan ad új kihívást, így olvasnom kell, és sokat-sokat játszani a mesékkel.

Megszületett (most már írhatom így: néhány hete) egy kisregény, amivel másfél vagy két évig dolgoztam. Kutatás, egykori élmények és jó helyismeret után a történet nem lett egy Stephen King, de állítólag hátborzongatóra sikerült. S nem véletlen az író emlegetése sem, hiszen az alapihletet tőle kaptam. (Korábban írtam a Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villánál tett kirándulásomról és az érzéseimről, nos, ehhez a könyvhöz kellettek.) Aztán az érzéseket, az azokat elmagyarázó leírásokat kellett figyelni, olvasni. Már nem tudom, hogy mennyi ilyen típusú könyvet olvastam, de egy hosszabb szünet után végre befejeztem az írást és a történet is véget ért.

Némi finomítás még akad rajta, de ahogy szokták mondani: „coming soon”!

Emellett persze nem áll meg az életem. Merthogy ugyan itt az írásról beszélek, de közben a hétköznapok rohannak ezerrel. Élem őket. Dolgozni kell, ahol vakságom hol segít, hol nem; ahol nekem kell segíteni másoknak, akik hozzám fordulnak, mert ugyanabban a cipőben járnak, mint én. Jönni-menni kell, ahol a pesti ember fellök, vagy éppen segít, függetlenül attól, hogy fehér bottal járok, vagy éppen csak várom a villamost. Megfulladok a városi levegőtől, megsüketülök a zajtól és a kiabálástól, éhezem és szomjazom, vagy éppen a forróságtól izzadok, a hidegtől deres a szakállam. ( De lehet, hogy degeszre eszem magam, fulladásig iszok, és egyfolytában nevetek…) S ebben a létemben van az is, hogy hallom a madarakat, az esőt, érzem a napot, mosolygok, ha segítséget kapok egy átkelésnél, vagy éppen elismernek írásaim miatt.

A feleségem megkérdezem mindenről. Az életet amellett, hogy éljük, egymás dolgait véleményezzük. A munkát, az írást, a médiában futó őrületet…

Mindezt a nap huszonnégy órájában, a hét, a hónap vagy az év minden részletében.

Aztán, amikor csak ülök a buszon, vagy éppen várom a szakadó esőben a villamost, és hallom a szél zúgásait, vagy éppen a dörgést, megindul a gondolat.

„Felemelt kézzel leüti, átvágtat a hegyen; megdermed az éjszakai óra kondulására, felbőg a motor hangja; érzése olyan vadul áramlott fel, mint ahogy a vízesés leszakad a hegyről…”

Kinek a sorsa van most épp a kezemben?