Jenei András bemutatkozik

1976-ban születtem Veszprémben. Ötéves voltam, amikor kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, emiatt sok időt töltöttem kórházban.

Mivel olvasni már akkor is nagyon szerettem, mindig csodáltam az írókat, a költőket, hogy milyen kitartással képesek több száz oldalt megtölteni és elvarázsolni az olvasókat.

Az első „szárnypróbálkozásaim” már tizenévesen elkezdődtek; verseket vetettem papírra, de a történetek csak jóval később, a középiskolás időszakomban jöttek elő. Ezek még mindig kezdetlegesek voltak, s nem is publikáltam őket sehol.

A középiskolát Budapesten végeztem, az akkor még dr. Hetényi Géza EÜ. Szakközépben. A pálya már az első évben elvarázsolt, már akkor tudtam, hogy segíteni szeretnék az embereken, úgy, mint mentős.

A következő iskolám egy kétéves mentőszakápolói képzést jelentett az azóta már megszűnt Kossuth Zsuzsa iskolában. Még be sem fejeztem az iskolát, amikor szerencsém volt dolgozni az Országos Mentőszolgálat érdi állomásán. Onnan jó fél év után átmentem a János kórházba, ahol a kardiológiai osztályon, majd az ugyanitt működő intenzív részlegen menthettem az emberek életét, és részt vehettem a gyógyulásuk elősegítésében.

Ebben az időben öt évig laktam Budapesten. Nagy hobbim a kerékpár volt. Kétkerekűvel bejártam az országot, és kétszer a Dunamaratonon is tekertem.

S mivel a szakma szeretete és az akkori barátom, a bicikli összekötését nem tudtam kivitelezni (álmom volt létrehozni egy kerékpáros mentőszolgálatot, de az akkori bürokrácia ezt keresztülhúzta), így arra jutottam, hogy történetet faragok belőle.

Az írás a fiókban kötött ki.

Aztán a betegségem olyannyira elhatalmasodott rajtam, hogy amikor 2005-ben két helyen dolgoztam, szinte egyik hónapól a másikra elvesztettem a látásom és 40%-osra csökkent a veséim működése.

A folyamatot nem tudtam tragédiaként kezelni, hiszen mindig úgy gondoltam, hogy abból kell gazdálkodnia az embernek, amije van.

Megtanultam vakon élni, mert ez kellett, hogy boldoguljak. A legnehezebb az egészben az volt, hogy addig én segítettem másokon, ekkor pedig teljesen megfordult az életem.

Közben eltelt három év, s eddigre – amellett, hogy már csak tíz százalékon dolgoztak a veséim –, ugyanoda jutottam vissza, ahonnan a megvakulásomkor „lezuhantam”… Voltak barátaim, életem és munkám; ismerkedtem, szórakoztam és éltem az életem…

Ekkor jelent meg első könyvem Nyeregben a Konstantin-kereszt címmel az Ad Librum Kiadónál 2009-ben.

A második születésnapomnak a 2010. 04. 1-jét könyveltem el. Ekkor érkezett a telefon, hogy van donor – kapok vesét és hasnyálmirigyet is –, és megtörtént a transzplantáció.

A műtét és az azt követő három hét nem volt könnyű, de én nyertem.

Itteni élményeim adták az ihletet a második könyvemhez: ez egy álomcsokor összeszőve a valósággal. (Altatott álmok, magánkiadás, Z-press, 2010.)

A műtét után öt hónappal ismét dolgoztam. Ugyanott, mint előtte: a helyi látássérült egyesületnél voltam korábban gyógymasszőr, s most az érdekképviseleti feladatokat, akadálymentesítési folyamatok segítését, kapcsolatépítést látok el; 2012 decembere óta pedig alelnökké választott a tagság.

Mindezek mellett szinte párhuzamosan írtam meg a következő két könyvem. Az egyik arról szól, hogyan éltem meg a megvakulást, a romló egészségi állapotom, a veséim miatt, a dialízist. (Az enyém, magánkiadás, Z-press, 2011.)

A másikat álnéven sikerült kiadni, mert mind stílusban, mind a megszokott formátumban más volt; egy fantasy könyv lett, amiben szerzeteseket segítő lovagok utaznak be egy nagy földrészt és visznek véghez egy küldetést.

Ez a könyvem rengeteg kutatást, olvasást, utazást jelentett; volt, hogy lovagi tornán voltam, bemutatókon vettem részt, vagy egy kardmásolatokat árusító boltban fegyvereket, kardokat foghattam meg, vagy megtapogathattam a Szent István bazilikában a porcelán koronamásolatot… (A Triannita – A kettős küldetés magánkiadás, Z-press, 2011, megjelent J. A. A. Donath névvel)

Hozzáteszem, hogy mindamellett, hogy aktívan veszek részt az egyesületünk életében, a gondolataimat gyakran gép elé ülve rögzítem is. Van, hogy egy mondatot egy madárhang ihlet, de volt, hogy egy fejezetrészt egy zene, vagy egy egész könyvet egy rockopera indított el. Tehát illatok, egy taps, vagy akár egy csepp eső is írásra ösztönözhet.

Ami gyakran segít, az egy most már régóta meglévő hóbortom: a pipázás. Ugyan a karikákat nem látom, de amíg szívom a szárat, a kreatív gondolatok mindig megrohamoznak.

2011-ben, december 7-én tarthattam egy író-olvasó találkozót a budaörsi Gr. Bercsényi könyvtárban, ahová közel ötven ember jött el. Számadásképp ebben az évben második lettem a Próféta léptei nemzetközi irodalmi pályázaton, s különdíjat nyertem az Idegennyelvű könytár hasonló pályázatán.

2012-ben folytatódott a sikerek sorozata: első helyezett lettem a Pozitív sokk egyesület országos irodalmi versenyén ( 2013-ban tervben volt ebből egy antológia is), majd újból én vihettem el az első helyet az ismét megrendezett Próféta léptein.

Ekkor már nyomdában volt a következő kötetem, ami egy húsz novellát tartalmazó válogatás. (Tengercseppek, magánkiadás, Z-press, 2012.)

Aztán a legújabb kötet, ami tulajdonképp Az enyém folytatása lett, a mostani mindennapjaimat meséli el, s miközben tanít, az én szemszögemből bemutatja a látássérültek világát is. (A látó Shakespeare, magánkiadás, Z-press, 2012.)

Közben, hogy ez a könyv megszülethetett, sokat jelentett, hogy elindítottam önálló életem, s egy ideig albérletben éltem Budaörsön.

Párommal, aki azóta a feleségem, gyakran tettünk kirándulásokat egy-egy olyan helyre, ami ihletet ad, vagy ha másképp segíthetett, megtette, és velem együtt örült egy új könyv megjelenésének. Úgy élveztem az életet, mint egy látó ember.

Az írás számomra hobbi, de ha mást is gazdagíthatok vele, akkor az erőt ad.

2013-ban a Queer Kiadó vállalta, hogy újra kiadja Az enyém és A látó Shakespeare című könyveimet, valamint társszerző lehettem egy antológiában, ami a fogyatékosok írásait gyűjti össze. (Teljes értékű szövegek, Queer Kiadó, 2013.)

Ennek a két könyvemnek a kiadó rendezett egy bemutatót is Budapesten a TAT Galériában, ahol a műsort felolvasás és zongorajáték kísérte.

2014-ben kissé hosszabb szünet után megjelent a Triannita ciklus 2. része Az árnylovasok alcímmel. (A Triannita – Az árnylovasok, Underground Kiadó, 2014.)

Ezzel a könyvemmel egy időben napvilágot látott az életrajzi könyveim egy újabb példánya. (Emlék-szem, magánkiadás, Z-Press, 2014.) A könyv borítóját (akkor még) menyasszonyom tervezte.

2014-ben megnősültem, majd röviddel utána Budapestre költöztem feleségemmel. Más környezet, más ritmus vett körül, de életem változása pozitív erőt adott, és a nehézségeket észre sem véve folytattam munkám Budaörsön, illetve irodalmi tevékenységeim is.

2015-ben jelent meg nyomtatásban a második novelláskötetem (Dűneszemek, magánkiadás, Z-Press, 2015.), s mellette több régebbi könyvem hangoskönyvként láthatta meg a napvilágot. Emellett a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége 2015-ben a Nyeregben a Konstantin-kereszt című kisregényemet elkészítette Braille változatban, amit boldogan meséltem el a kiadónak, hiszen ez volt életem első megjelent írása.

Munkám miatt szerencsém volt eltölteni egy hetet Horvátországban, Briuni szigetén, ahol két másik ország látássérültjeivel kerékpáros és szabadidős tevékenységeket végeztünk.

A Triannita ciklus harmadik részét (A Triannita – A bitorló fivér, Underground Kiadó, 2015.) izgatottan vettem át, hiszen ehhez a részhez sok utazás, kutatás tartozott.  Több alkalommal jártunk nejemmel Visegrádon vagy utaztunk le Pécsváradra is bizonyos részletekért.

Ehhez a könyvemhez sok gondolatot adott, tulajdonképp az alapihletet is az István, a király rockopera, amit volt szerencsém több helyen és változatban is átélni előtte és azóta is. A borító munkálataiban ismét részt vett feleségem, s már ekkor tudtuk, hogy a következő kötetnél is szerepet vállal majd a tervezésben.

A következő könyv kiadására, mivel a borító nehezen készült el, 2016-ig kellett várni. (A Triannita- A sámán álma, Underground Kiadó, 2016.)

Közben ismét újabb kötetem olvashatták a vakok pontírásban, a Triannita 1. része is bekerült a Braille könyvek sorába.

Ebben az évben rá kellett jönnöm, hogy fontos számomra a népszerűsítéshez az internet. Elindult először a Triannita-sorozat Facebook oldala, majd a saját weboldalam is. Ez utóbbihoz megint az első kiadómtól, az Ad Librumtól kaptam segítséget, hiszen vakon nem volt egyszerű az elkészítés.