Iskoláskorba léptem

A cím és a megélt éveim tudtán azonnal rá lehet jönni, hogy nem a „normál” dátumról van szó…

Életem egy nagy és nyitott könyv, sok olyan momentuma van, amit már vagy a könyveimben, vagy a publikus életrajzomban elárultam. Ilyen az is, hogy gyerekként sokat voltam orvosnál, kórházban, s az is, hogy ötéves koromtól cukorbetegség igyekezett irányítani az életem. Volt, hogy irányított, s volt, hogy én hittem, hogy ellenállok, és magam irányítok…

Ennek lett a következménye az is, hogy 29 évesen megvakultam, hogy majdnem leálltak a veséim.

Aztán a folyamat – ha lassan is, bár ez nézőpont kérdése, de ‒  nem állt meg a 40 százalékos működésnél, hanem egyre kevesebb lett.

Miközben diagnosztizálták a nefropátiát, aminek a lényege, hogy a veséim már kevésbé voltak képesek szűrni a vérem (a vesék más kórtani működését nem is említem), a kezelőorvosom (akit nagyon nagyra tartok, mert igazán beteg, és nem zárójelentés-központú ember), közölte: ha feliratkozom a kombinált transzplantációs listára, minden probléma megoldódik… amikor majd megműtenek.

Innentől kezdve négy év telt el. Négy év, amikor a hétköznapokban amellett, hogy dolgoztam, igyekeztem szórakozni és élni, vagy inkább túlélni, ott voltak a további vizsgálatok és a mindennapos várakozás.

Ha lesz donor, egyszerre kapok vesét és hasnyálmirigyet; ez utóbbival megszűnik a cukorbetegség is, így az új vesémet nem rombolja a cukor…

A vizsgálatok, az életem zajlott, én pedig, ahogy az előbb írtam: megpróbáltam túlélni. Mosolyogva, biztatva másokat, állandó bekapcsolt telefonnal és reményekkel telve.

A négy év alatt háromszor volt próbariasztás, amikor azért nem került sor a műtétre, mert a beültetésre váró szervekből a hasnyálmirigy nem volt jó…

A negyedik év felénél aztán a vesém nem bírta tovább: eljött az, amitől féltem, amitől mindenki félt. A dialízis nem kopogott, hanem jött, és onnantól kezdve kétnaponta négy órán át oda voltam szögezve egy géphez, ami szűrte a vérem.

(Erről és a közben történtekről Az enyém című kötetemben írtam.)

Kilenc hónap után aztán megcsörrent negyedjére a telefon, és mire észbe kaptam, már ott feküdtem a műtőasztalon.

Ez hét éve volt, 2010. április 1-jén.

Azaz ezen a héten lesz, hét éve, hogy megkaptam a két szervet.

Manapság a szervátültetés egyre jobban és sajnos egyre többször működik, s itt azért írtam, hogy „sajnos” , mert ez a társadalom rossz egészségét támasztja alá. Ám ami miatt mégis jó a hír, hogy van lehetőség, van reménye mindenkinek, aki várakozik. Még akkor is, ha a folyamat lassú…

Számtalan dolog történt velem akkor. Harc, túlélés, akarás, segítségek sora…

Ez ösztökélt akkor ‒ közvetlen a műtét és az azt követő kórházi egy hónapos lábadozás után, hogy megírjam az egész sztorit egy furcsa szemszögből egy könyvben.

A kötet Az altatott álmok címet kapta. Sokat gondolkoztam a címen, mert miről is szól a könyv? Nem csupán arról, hogy mi zajlott velem a kórházban, nemcsak arról, hogy ki és hogyan operált, ki vett vért…

Amíg az első altatás elkezdődött, én nyugodtan vártam az ébredést. Aztán jöttek az álmok…

Néha vad, néha érthetetlen és furcsa álmok vettek körül. Az, hogy melyik mikor játszódott le a fejemben ‒ műtét alatt, vagy két altatás között egy-egy normál alvó pillanatban ‒, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy mi generálta őket; hangok, párbeszédek, illatok, egy műsor a tévében, egy hozzám intézett kérdés… De az biztos, hogy bármennyire érdekes is, folytatásos regény, mondhatnám elképesztő teleregény lett belőle.

Ezekbe az álmokba néha belekapcsolódott a valóság is, amikor ‒ ha csak egy pillanatra is ‒ de felébredtem. Vagy félálomba léptem…

Képzeletem aztán vitt magával; néha vissza az álmokhoz, néha meg a valóságba, ahol az ismerősök megijedve tapasztalták: zavart vagyok, hallucinálok, és olyanokat képzelek, amitől elborzad mindenki.

A csaták ‒ mind az orvosok, mind a többi ápolószemélyzet részéről ‒ hosszú sorába aztán magam is beléptem. Tudtam, mikor feltisztult néha az elmém, hogy nyernem kell!

Három hét, és győztesen jöhettem ki a klinikáról!

Itt is hadd köszönjem meg mindenkinek a küzdelmet, a segítést és a türelmet; hadd köszönjem meg a kilenc hónapig tartó dialízisem alatti segítést azoknak, akik abban részt vettek, és nem utolsósorban a Barátnak is, aki ott volt. Igen-igen, mindenkinek, aki szorított értem!

A könyv sajnos már nem kapható nyomtatott formában, de az elektronikus változata a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető.

Álljon itt egy kis részlet belőle:

A riasztás

Már este volt. Egy nem túlfárasztó nap után bódultan ültem a fotelomban, és kellő unalommal hallgattam a tévét. Mindenféle furcsa és megszokott gondolatok jártak a fejemben.

Mi lesz holnap, mit kell majd megoldanom, mit hozhat a jövő?

Anyám nagy örömmel nézte az aktuális filmet, amiből felém nem sok jutott el. Kicsit jól esett kizárni a világot.

Megszólalt a telefonomon a nem megszokott, de számomra nagyon kedves és jellemző csengődallam. A keresztapa című film zenéjét állítottam be, amivel kivívtam már, hogy velem párosították. Ennek az is volt még a személyemre szabott története, hogy ha a jókedv uralkodott rajtam gyakran kitört belőlem a „Gyengéden ölelj át és ringass szerelem…” változata. Ez adott egy olyan színt az adott helyen az adott társaságnak, hogy járhattak bárhol, bármikor, ez megint egy olyan dolog, ami én voltam. Bizonyos helyeken úgymond már a tiszteletemre is megszólalt ez a zene, ez meg ugye kinek ne esne jól?

Felvettem a telefont.

‒ Igen, tessék!

A vonal másik felén egy kedves és nagyon határozott női hang megkérdezte, hogy az vagyok, akit keres, majd bemutatkozott és mondta, hogy koordinátor.

Az jutott eszembe legelőször, hogy megint egy reklámmal foglalkozó cég, vagy valami bankos, esetleg oktatásra buzdító zaklató és hogy ilyenkor este sem hagyják békén az embert. Már majdnem mondtam neki, hogy „Köszönöm, de nem érdekel az ajánlata”, amikor jött a következő kérdése:

‒ Hogy érzem magam?

Itt pillanatra megállt a szívem, a hívás a transzplantációs klinikáról érkezett.

‒ Jól vagyok.

‒ Úgy néz ki, van megfelelő donor, akkor elkezdjük a vizsgálatokat, és ha minden rendben, úgy hajnali fél egy körül hívom és küldöm majd a mentőt.

‒ Az jó, ez már a negyedik riasztás, talán most sikerül ‒ nyugtáztam.

‒ Igen, tudom, bízzunk benne, de most biztos menni fog.

Az első pillanatokban nagyon sok dolog átfutott a fejemen, aztán felálltam és röviden közöltem a családdal, hogy mi a helyzet.

Mindenki izgalomba jött, nálam meg megérkezett a nyugodtság.

Ilyenkor mindig megőriztem a hidegvérem, tudtam, hogy ez segít oldani a stresszt.

Amíg átnéztük a már bekészített kórházi csomagom, meg összeszedtük a szükséges papírokat, az jutott eszembe, hogy most tudom, biztos összejön. Érzem.

Rövid ideig néztem a tévét majd úgy döntöttem lefekszem, felesleges lenne addig itt ülni, az sosem baj, ha az ember pihen. Ekkor még nem sejtettem, hogy erre a fajta időtöltésre bőven lesz módom.

Már közel negyed egy volt, amikor újra megcsörrent a mobil és a hang közölte, mehetek, pontosítsuk a címet, hová irányítsa a mentőt?

Közben gyorsan elküldtem egy vagy két SMS-t a legfontosabb ismerősöknek: „Behívtak, visznek műtétre, majd jelentkezem, amint lehet…”

Amíg kimentem a mentőhöz, aki halk és rövid hangjelzéssel tudatta, hogy megérkezett, elégedetten mosolyogtam, most már tuti, hogy megyek. Fehér botommal rutinosan kerestem az utat, de ezen a megszokott helyen semmi újdonság nem várt.

‒ Jó estét! ‒ köszönt a személyzet.

‒ Vagy inkább jó reggelt? ‒ akartam oldani a feszültséget, bár ennek nyomát nem éreztem sehol.

Elbúcsúztam a testvéremtől, majd megjegyeztem, hogy majd telefonálok és beszálltam.

A mentő mélán szelte a várost, nem volt forgalom így hamar odaértünk a klinikára. A mentősök nem nagyon beszélgettek, gondolom egy egyszerű éjjeli szállítás nem dobta fel a hangulatukat.

Nekem maradtak a gondolataim, hogy mi lesz, hogy lesz, sikerül-e?

Az éjszaka azzal telt, hogy sorra hívtak a különböző doktorok egy-egy vizsgálódásra.

Mindenki meghallgatott, megtapogatott, kikérdezett majd miután leírta a saját papírjaira, hogy műtétre alkalmas vagyok, közölte, hogy ki lesz a következő, aki keresni fog.

Az ápolók közben EKG-t készítettek, vért vettek, meg apró Branüle-t tettek a kezembe és mondták, hogy ‒ reggel nyolcig nem lesz nagy program ‒ mindezt jó hangulatban annak ellenére, hogy megvolt velem az éjjeli dolguk.

Lassan eljött a reggel, közben egy órát még szundikáltam is.

Belépve a műtősnő ‒ szerintem ő lehetett ‒ adott egy flakon fertőtlenítőt, meg egy tunikát, kérte zuhanyozzam le, vegyem fel a ruhát és nemsokára jön értem, aztán megyünk is a műtőbe.

Miközben eleget tettem a kérésnek, azon vettem észre magam, hogy semmiféle félelem nincs bennem. Sőt. Nem is gondoltam arra, hogy mekkora dolog áll előttem.

Kapok egy vesét, egy hasnyálmirigyet és mindezzel egy új életet. Ha minden jó lesz, elfelejthetem a dialíziseket, a sok lemondást, a rosszulléteket, az inzulint meg a diétákat is.

Na, felvéve a nekem szánt ruhát, leültem az ágyamra és nyugodtan vártam.

A szobatársak sok sikert kívántak, majd az ápolók az értékeimet elkérték, hogy biztonságba helyezzék. Aztán kaptam pár tablettát ‒ szigorúan egy korty vízzel ‒, egy vagy két injekciót, és lassan betoltak a műtőbe.

Ott a műtős átrakott az asztalra, amire már úgy emlékszem, hogy kicsit felfűtötték, hogy ne legyen annyira hideg.

Kezeimet jobbra és balra kihajtották, s miután lerögzítették ‒ az jutott eszembe, mint Jézus, akit keresztre feszítettek ‒, megjelent az operáló orvos is.

Bemutatkozott, közben az altatóstól elkezdtem megkapni az injekciót, amit ismerve tudtam néhány másodperc, és aludni fogok. Még emlékszem, hogy az arcom elé emelték a maszkot, majd teljes filmszakadás…”

***

Visszatekintve újra meg újra elcsodálkozom és mosolygok; hálás vagyok nagyon-nagyon sok irányba egyszerre!

Az életem így hét év után sokban változott, de hála a sorsnak és persze magamnak és rengeteg embernek, a technikának, az orvostudománynak is: élek!

Így számomra egy évben két születésnap van és bizony mindkettőt megünneplem. De akinek minden rendben van a szerveivel, ne irigykedjen rám.

Akinek pedig türelemmel kell lennie, mert „várakozik”, annak azt súgom: Ne adja fel, érdemes!

 

Iskoláskorba léptem