Honnan erednek a fantasy gyökerek?

Sokan és sokszor felteszik a kérdést: Mikor is kezdtem el írni?

A válasz egyszerű és az életrajzomban el is árulom.

Most egy kis szeletével foglalkoznék, ami a fantasy műfajban tett kalandozásaimra irányítja a figyelmet egy kissé…

Egy véletlen folytán – talán mégsem volt az, hiszen nem hiszek a véletlenekben- a szanatóriumi éveim alatt egy társasággal egy könyv került a kezünkbe: Ian Livingstone- A halállabirintus. Ezt az akkor éppen Magyarországra érkezett, viszonylag számomra új típusú kötetet hárman forgattuk egy kanapén és mivel ez egy játékkönyv volt, pillanatok alatt el is vitt minket a szabadsághegyi gyermekszanatórium világából.

A viszonylag könnyű szabályokkal, két dobókockával játszható és jó fantáziával létező, lapozgatós kötet egy sorozat első ( van, aki a másodiknak tartja) része volt és annyi volt a lényeg, hogy átjusson az olvasó egy labirintuson. Adott volt egy alaptörténet, ahol a Bajnokok próbáján kell megfelelni, s ha átjutunk a hegy gyomrában épített folyosók káoszán ( korántsem volt káosz és egyáltalán nem volt komoly labirintus sem), akkor elnyerjük vele a fődíjat és egy falu, vagy tartomány szabadságát…

Az ilyen típusú könyveknek mindig az volt a lényege, hogy nem volt szabad folyamatosan olvasni a bekezdéseket, hanem egy és általában négyszáz közötti mezőkre volt osztva a közel kétszáz oldal. Egy-egy mezőn történt valami, ami választás elé vitte az olvasót, aztán amit döntött, oda kellett végül tovább lapozni. Így az ember ide-oda forgatta a lapokat, majd vagy eljutott a végére, vagy valahol elbukott.

A sorozat több éven át kísért engem, s amikor már jóval komolyabb könyveket is olvastam, azért az újakat mindig megvettem. Egész kontinenseket alkotott meg több író, megannyi játékkönyv került kiadásra a sorozatban és a végén már számtalan kalandon, sok tájon, többtucatnyi lényen és feladaton jutottam át a „Kaland-Játék-Kockázat” könyvekkel.

(Magam is próbálkoztam ilyen típusú játék megírásával; kettő született meg végül: az egyik „A lovag” címmel, a másik „A sárkány birodalma”-ként, s persze kiadásra nem jutottak el…)

Ennek ellenére és mert ekkor már sok száz fantasy regény is ( velük párhuzamosan több fajta szerepjáték is) megjelent akkortájt, egy időben minden ilyentől eltávolodtam. A fantasy műfaj nem húzott be magába( pedig ezt is megpróbáltam írni; két spirálfüzetet írtam tele „Messcar” főcímmel…), a játékkönyveket kinőttem és minden ilyentől olyan távol kezdtem el aztán írogatni, amennyire csak lehetett. Egy-egy novellám még bele-belemászott ebbe a szabad és vad világba, de mivel az írások a fiókban kötöttek ki, hamarosan távolra került a mágia, a más lények és világok könyveinek rokonszenve.

(Tizenhat lehettem, amikor elolvastam egy trilógiát és elkezdtem a Gyűrűk ura sorozatot is- amit aztán nem is fejeztem be; csak jóval később futottam neki és tudtam magaménak-, de ennyi volt a kapcsolat.

Majd eljött az a nap, amiről már írtam és ami végül immár közel harminc év után visszakanyarított a fantasy-hoz. A döntés, hogy szabadjára engedem az addig bezárt misztikumokat, a realitástól elrugaszkodható létezést- még akkor is, ha a Triannita erősen a realitásra épült- és olyanról írhatok, ami addig távol állt tőlem.

Mostanra pedig ott tartok, hogy a Triannita sorozat után már megjelent egy különálló és vérbeli fantasy kötet, valamint nekifogtam egy új szériának is…

Hová is sodor majd a jövőben a múltamból előtört és akkor elolvasott, végigjátszott számtalan „lapozgatós” könyv? Mit hozott ki belőlem a közben –talán- beért agyam és a nyitás a fantasy műfaj felé?

Most azt érzem, hogy a bizonyos kötöttségek mellett szabadságot. Ám, hogy ez mennyire sikerül, majd eldöntik az olvasók…

Honnan erednek a fantasy gyökerek?
Tagged on: