Félni és borzongani jó

Már több alkalommal emlegettem, hogy készül valami. Egy olyan írás, egy kisregény, amely törekvéseim szerint eléri a célt: megborzongat…

Még folynak az utómunkálatai a könyvnek, így csak elősztorizgathatok – bár ez nem egyszerű. Mondanom is kell róla valamit, hogy felhívjam rá a figyelmet, de nem szabad túl sokat elárulnom róla, hogy aztán aki elolvassa, annak ne legyen tele spoilerrel.

Honnan indult el maga a történet? Mi adta az ihletet, miből jöttek a gondolatok?

Legelőször, amikor még életrajzi könyvemet, az Emlék-szemet írtam, belefeledkezve a dolgokba, több olyan helyet hoztam fel memoáromban, ami önmagában is jellemző helyszíne lehetett volna egy rémtörténetnek. Ezek azok a kastélyok voltak, ahol életem során hosszabb, rövidebb ideig megfordultam. Mind öreg – volt –, és egykori gazdái ha látnák, hogy mi lett belőlük, talán sírnának vagy tombolnának, ha élnének. Bár az is igaz, hogy egyikük még ma is aktívan üzemel, mint kórház és szanatórium (Pallavicini-kastély, Mosdós).

A lényeg, hogy visszalépve a közeli múltba, felrémlett, hogy akkori énem hogyan közelítette meg ezeket az épületeket. Őszinte csodálattal, tisztelettel és gyerekként bizony félelemmel is. Mert hát akkoriban is a legtöbb kísértethistória ilyen helyen játszódott le…

Talán az lehetett az első gondolatom, hogy mi mit csináltunk 1988-ban az akkori Szabadság-hegyen, az iskolaszanatórium falai között egy-egy éjszaka, amikor kint tombolt egy vad vihar. Mire gondoltunk a cikázó villámok láttán, és mit éreztünk, amikor a folyosókon sikoltozott a kint süvöltő szél?

Azt mondják, hogy a félelem ellen a legjobb a bátorság. (Ha leszámítom első szárnypróbálkozásaim, amikor egy kis füzetbe megpróbáltam tizenévesen megírni egy horrort, még nem jegyezhetek ilyen műfajú írást.)

Tudnék most is ilyen történetet írni. A helyszín adott, emlékeim majd segítenek, és ha jól megalapozom, még ki tudja, hogy mi jön ki belőle?

A kastély és a park kiválasztása végül biztosra volt ítélve: a ma Sváb-hegyi Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa adott volt.

(Egy korábbi írásomban említettem, hogy azóta mi van vele…)

Mivel tudni akarom a helyszíneim minden fellelhető részleteit, illetve jó alapot szerettem volna a majdani rémsztorinak, kissé beleástam magam a környék múltjába. S ott mit találtam? Alig valamit. Igaz, hogy ez nézőpont kérdése, de az én történetemhez éppen passzolót nem olyan sokat.

Nem adtam fel, és úgy döntöttem: ez adja majd a szabadságom. Több olyan momentumot tudok beépíteni, ami vagy emlékből jön, vagy segít félni, rettegni.

Ezután jöttek a hasonló könyvek. Talán véletlen, talán a sors, de sikerült nagyon sok olyan horrorkönyvet elolvasnom, ami elindíthatott. Nagy kedvencem Shirley Jacksontól a The Haunting of Hill House, amelyet valószínűleg nem véletlen kedvelt Stephen King sem. S mivel a könyv sajnos nem látott magyar fordítást, külön kutatást végeztem a témájáról is.

Hát mit mondjak? Nem lettem okosabb, csak sokadjára néztem-hallgattam meg a belőle készített második filmfeldolgozást (Az átok)…

Nem adom fel, nem állok le az elején!

Ha bejött a történet a világ egyik legnagyobb horrorírójának, akkor még ha nem is kedveltem előtte Stephen bácsit, olvassuk csak el az egyik alapművét: A ragyogást.

(Ugye, hogy nem véletlen az sem, hogy ez is egy elzárt és mindentől távol lévő épületben történik?)

Olyan pozitívan csalódtam Kingben, hogy meg sem álltam tőle vagy öt-nyolc kötetig. Bőven volt, ami nem is házról, szellemekről szólt, de beszippantott a mester, mint leesett kenyérmorzsát a porszívó!

Csendes nappal, kora este olvastam a fent említett könyvét, majd aztán a folytatást is. Még most is jól emlékszem rá, hogy kora délután volt, én meg akkorákat ugrottam a fotelban, mintha tűvel szúrkáltak volna.

Filmet nem néztem. Nemcsak azért, mert a látvány miatt kevésbé tudtam volna belőle építkezni, hanem azért sem: nehogy olyan irányba vigyen, ami az én történetemben benne van alapból.

Órákon át eregettem a pipafüstöt, és jártam végig az egykori villát azokból az emlékképekkel, melyek még megmaradtak.

Gyerekek voltunk, kint még éppen elkezdődött a világ, és bár már nem volt titok a technika, de sehol sem volt minden a maihoz. Kissé elszigetelten rohangáltunk a hatalmas parkban, a kölyökségünk dolgaival voltunk elfoglalva, és ehhez ott volt nekünk a kis kastély…

Ez az! Miért ne legyen a főhős egy gyerek? Sőt! Legyen több gyerek. Mondjuk a volt haverok. Hozzá a nővérek, orvosok…

Rendben, de mi legyen az alap? Hogyan kerül elő egy vámpír vagy sátáni lény? Rakjam tele falból folyó vérrel meg asztalkopogtató szellemekkel, netán zombikkal a leendő regényemet?

Nem-nem. Ez már az én gyerekkoromban is inkább megnevettetett, mint félelmet csalt elő belőlem. Akkor?

Olyan vonalat kell kigondolnom, ami attól rémisztő, hogy valóságos, hogy olyan, mintha tényleg megtörténhetne. Véletlenek, valóságnak tűnő, megálmodott, esetleg vélt történések…

Ez az! Ha azt hisszük, hogy ami történik éppen, valós, netán csak egy oldalról valóság, máris elgondolkodunk rajta.

… mi csattant ott, egy ajtó? Ki csapta és zárta be, esetleg a huzat volt? Miért zuhant le a kő a tetőről? Ledobták, vagy már régi volt?

Miközben egy jó alapot építettem fel ahhoz, hogy egykori énem helyszínét és akkori idősíkját megtöltsem hátborzongató dolgok sokaságával, be-beugrottak az emlékeim. Régi és már akkor is romos épületek, a park elhagyatott területei, vagy éppen egy-egy gyakran használt pad, tér. Fák, melyek szinte éltek, és viselték a hegyen történő dolgokat, kőfalak, melyek óriási távolságból magasodtak ránk. Események, melyek akkor ijesztőek voltak, pedig semmi nem történt velünk, sokszor csak egy egyszerű vihar. Mind használhatóvá vált, és örültem, hogy színesnek használhatom őket a kifestőmben.

Leütöttem az első billentyűt…

Segítségemre volt – mint mindig, ha írok – a jó zene is. Mivel korábban sem csalódtam a vonós, a jó cselló zenében, a finn Apocalyptica banda Inquisition Symphony című albumát tettem be a lejátszóba.

Aztán elszabadult a pokol!

Na nem velem, hiszen nem ugráltak le szellemek nálam a lakásban, nem potyogtak a csempék (hoppá, ez már egy következő történetem alapja lesz!) a kádba, amíg zuhanyoztam, csak olyan szinten elindult a történet, hogy amíg el nem értem a negyedik fejezetet, írta magát a könyv. Néhol alakítottam, máshol csak hagytam az ujjaimnak, hogy oda koppintsanak, ahová ők akarnak.

Az viszont megtörtént, hogy miközben írtam a saját rémtörténetem, fel-felugrottam egy hangos csapódásra, hirtelen zajra!

Néhány hét vagy hónap után elfogyott a lendület, eltűnt az izzás, és megálltam. Kifogytak az ötletek, s bár tudtam, hogy mi a vége a regényemnek, nem voltam képes megindulni a közepétől. Ott ásítoztak az üres lapok, hallgatott az elmém, és megrémültem: lesz vége?

Sokkal jobban megijedtem ettől, mintha rámugrott volna a sarokból az egyik főszereplőm.

Azért, hogy átlendüljek a holtponton, mert hát tudtam, hogy ez nem lehet más, újabb és újabb könyveket olvastam el. Tartottam pihenőt totálisan eltérő műfajjal, hallgattam technozenét és kabarékat raktam a lejátszóba. Semmi…

Ahogy múlt az idő, a történet lanyhult, a megfagyasztott szereplők már nem rémültek voltak, hanem mérgesek. Rám, mert otthagytam őket a könyv közepén, és nem tudták: megoldódik-e a titok.

Mint említettem, a váz megvolt, csak valahogy nem akaródzott betűkké, sorokká alakítanom őket.

Végül nem más segített, mint Stephen King. Addig kotortam a könyvei között, amíg élete és a róla szóló cikkek után elém került egy novellaválogatása. Az előszóban megemlíti, hogy az egyik írása olyan a kötetben, amit sosem fejezett be. Azért rakta bele, mert kidobni sajnálta (?), és így legalább ott lehet a többivel. A novella vagy regényrészlet végét rábízta az olvasók fantáziájára…

Hát én ilyet nem tehetek! Be kell fejezni a regényem, mert félbe nem hagyok semmit…

Ekkor már rég tudtam, hogy mi a címe. Egy pillanat alatt megvolt még az elején, mert az is úgy ugrott be, mintha arconvágtak volna egy sötét sarokból.

Ritkán adok munkacímet az írásaimnak. Ha megvan, amit kigondoltam, az nem véletlen. Előfordult már csere, de az azért történhetett, mert a benne lévő események másfelé haladtak, mást magyarázott a könyv, mint aminek indult. De itt ez nem állt fent a cím alapján.

A cím pedig Az éjtükrös szelence lett.

Miközben szépen kerekedett a regényke, majd elértem a végére is, rájöttem: nem változtatok a címen. Lehetne, ha akarnám, de nem teszem. S mi köze van a címnek a sztorihoz? Esetleg a szelencéből törnek ki valakik vagy valamik? Titkot rejt a dobozka? Mit jelent az, hogy „éjtükrös”?

Amint megszületik a könyv, bárki megtalálhatja a válaszokat a fenti kérdésekre. Közben pedig remélem, hogy néha felszisszen, megugrik vagy hátranéz a sötétben. Esetleg megborzong, ha meglát egy árnyékot, visszatartja a lélegzetét, ha fekete macskát lát…

Félni és borzongani jó