Félelmetes hangok

Mint korábban már több alkalommal írtam, sosem tudható, hogy mi adhat ihletet. Mielőtt ismétlésekbe csúsznék és leírnám ugyanazt sokadjára, máris váltok.

Számomra a pihenés, a nyugalom a fontos, amikor olyan helyet választok a szabadidő eltöltésére, ahol valóban lazítani akarok. Tehetném ezt aktívan is, mint ahogy többször megteszem, de egy jó és kimerítő év után – immár harmadszor ‒ Sárvárra esett a választás.

Ez a városka meghitt hangulatával, az emberek közvetlenségével, a nagyvárosoktól való kellő távolságával ideális; van itt termálfürdő, arborétum, vár, de még ezer más dolog.

Amikor első alkalommal voltunk feleségemmel Sárváron karácsony és szilveszter között, minden percét élveztük az ottlétnek. Tömören mindig csak annyit mondtam ismerősöknek, hogy „Csend, béke, nyugalom, pihenés…”

Most is így volt, de mivel a város minden zugát már jól ismertük, idén beiktattuk a város határában lévő csónakázó- és horgásztavak környékét is. Szép, napos, bár kellően hűvös időben indultunk el, és ahogy haladtunk a cél felé, a város amúgy kis zaja még jobban elhalt mögöttünk. Halkultak az autók, egyre kevesebb ember beszélgetése hatolt be a fülembe, és így a séta közben gondolataimba merülve többfelé is tudtam figyelni.

Pár nappal korábban fejeztem be egy Csernobilról szóló dokumentumkönyvet, s még mindig a hatása alatt voltam. A tényfeltáró könyvből szörnyű dolgokat tudtam meg. Bár több mindent hallottam, olvastam már a témában, ilyen teljességben még nem kaptam képet az ott történtekről.

Ezen és még más dolgokon gondolkodtam, amikor feleségem megállt egy pillanatra, és azért, hogy jobban érezzem a viszonylag hidegben a szinte forró nap erejét, szembeállított a befagyott tó partján a jéggel és a nappal. Miközben a csendben hallgattuk a távolban károgó varjakat meg a jégen csúszkáló és a kevés lékben tocsogó kacsák hápogását, halk, majd egyre hangosodó hangok érkeztek hozzánk.

Az először csak pár másodpercig tartó zörej, vagy nem is tudom, minek nevezzem, elhalt, megint kiáltozhattak a madarak.

Aztán egy mélyről jövő, majd hosszan elnyúló sikoltás hullámzó és vibráló egyvelege hatolt a fülembe. Közeledett, mélyült, majd élessé válva elhalt.

‒ A víz alól jött ‒ szólt a feleségem, és velem együtt figyelt tovább.

Percek után a jégpáncél másik oldalának irányából, de talán meg sem tudtam mondani, hogy pontosan honnan, minden megismétlődött. Hasonló volt, és mégis más; de most a süvöltésből olyan dallammá változott, mint amikor az ámbráscetek énekelnek. Ezután megint hullámzott, és átváltozott olyasmivé, mint a tengeralattjárók szonárhangjai…

Ott álltunk, és csak bámultuk némán a jelenséget, amiről persze azonnal tudtuk: nem más, mint a víz és a levegő hangjai a jég alatt; az olvadó jég csúszkálása a vízen és a beszorult levegő tetején.

Az agyam azonnal írni kezdett. Vak szemeimmel láttam a tenger alatti, másvilági lényeket, a „sárvári szörnyet” és a furcsa hangok nem létező gazdáit. Itt, a majdnem kihalt és szinte végtelen síkon. Majd felnevettem, és halkan dalolni kezdtem a Sárga tengeralattjárót. Feleségem a Vörös októbert idézte, aztán csak hallgattuk tovább a félelmetes zajokat.

Egy-egy pillanatig olyan volt, mintha a zörejek alatt minden más is elhallgatna, mintha a távoli város halk neszei is csak a halálos dallamokra adott válaszok lennének.

A néma csönd, a siket sípolás, amit megtör a varjak károgása, és utána megint a morgó, remegő és visszhangzó dallamok.

Hagytam magam elvinni a jelenből. Élveztem a pillanatot, s azt, hogy bár tudom: mi a hang forrása, engedem elmémnek a borzongást.

„Távol mindentől, ahol a legközelebbi település több száz kilométer, ott állt az ember. A téli tájban mindent ellepett a hó, és a tó, amit befedett a vaskos jég, megmozdult. A jég hangos robbanással, recsegéssel szilánkokra tört, de mielőtt felbukkant volna alóla a lény, még megmozdította a majdnem megfagyott világot. A hangjai beterítették a végtelenséget; dallamosak voltak, és halálosan mélyek. Elhaltak, majd újrakezdődtek; az egész tó beleremegett a fültépő sikoltásokba. A halott szellemek kiszabadulni vágytak, de a szörny nem engedte el rabszolgáit…”

Pár perc után elindultunk visszafelé. Hátunk mögött hagytuk a befagyott tavat, a halk madarakat és a furcsa, de annál természetfelettibb, valós hangokat is. Már zörgött bakancsunk alatt a kavics, berregtek az autók a főúton, és a harangok is elkezdték déli kongásukat a templomtoronyban.

Talán majd én is megfoghatom egyszer betűimmel a jég alatti hangok tulajdonosát…

 

Félelmetes hangok
Tagged on: