Elvarázsolva a létezőben

 

Először arra gondoltam, hogy írok egy rövidke novellát arról, ami történt, arról, ahol jártam. Kicsit majd megtekerem és a jelenből múltat kovácsolok; ami most lejátszódott, azt bepakolom egy középkori világba és már mehet is…

Rájöttem: kár lenne becsomagolni azt, ami valós és kár lenne elvinni az olvasót onnan, ahol ő maga is elérheti. Nem kell hozzá fantázia, csak egy kis utazás, egy ismerős és egy csónak. No meg nagyfokú nyitottság és érdeklődés.

Írásom ismét egy nyári élményemről szól, a helyszín pedig 
Tiszafüred.

Egy jóbarát megvendégelt magánál néhány másik ismerősömmel és ugyan voltunk már nála, egy-egy ilyen ottlét mindig ezer élményt ad számomra.

Ízeket, illatokat, hangokat és mindent, amit csak lehet.

Szállásunk egy felújított parasztház volt. A maga régi és mégis úgy modern szerkezetével, ami megadja a maximális kényelmet, de megőrzi azt, ami egykor volt. A belső elrendezését a helyiségeknek, a tornácot, az udvart és folytathatnám. De hadd meséljek inkább egy kicsit arról, hogy milyenek voltak a hálószobáink, mert nem mindennapi élményben lehetett részünk.

A házhoz egykor tartozó istálló hátul, a ház mögött állt. A felújításkor ismerősünk fantáziát látott abban, hogy ebbe afféle több fekvőhelyes részt alakítson ki. Mindezt úgy, hogy megőrizze a hely hangulatát, részben-vagy egészben- a formáját és amit csak lehet. Így alakult aztán, hogy a pajta egyik falán anno megépített jászol, amiből akkor több ló ehette a friss szénáját, most két ember részére elkészített és felújított ágy lett. A jászol alján friss széna volt, a keret és a többi pedig megmaradt lekezelt és szépen lefestett, karban tartott fagerendákból álló fekhelynek. A tetejére persze már odakerült egy-egy matrac, meg nekünk egy-egy hálózsák, de amikor éjszakára belefeküdtem, képes volt szinte körbeölelve elvinni azonnal az álmok világába. Nevettünk rajta, hogy az ember szinte „koporsó” formában pihen, de semmi ilyen érzésünk nem volt. A keret biztonságot adott, az alattunk lévő széna természetes alapot nyújtott. Ehhez jött még maga az egész istálló hangulata. A szalufák, a döngölt föld és az a tudat, hogy itt egykor a négylábúak pihentek és ettek.

Kép forrása: Gyarmati Enikő

Igen, még Jézus születése is eszembe jutott…

A környék amúgy is csendesen ölelte az éjszakát magába, de amint belefeküdtem az ágynak nem mondható és mégis szívesen lecserélt helyre, még jobban elnémult minden. Nem hallottunk mást, csak azt az egy szúnyogot, ami beszökött a bejáraton, meg valahonnan nagyon távolról egy-egy kutyát, a szomszédban ébresztő kakasokat…

Reggel kipihenten váltunk meg az otthagyott alvóhelyünktől. Kiülve egy fedett részre megérkezett a helyi étkek garmadája: saját készítésű házi kolbász, sajtok, kenyér és az elmaradhatatlan paprikák, paradicsomok, padlizsánkrémek. Mi pedig a jó és tiszta levegőn mosolyogva fogyasztottuk a nem éppen hipermarketben kapható és nagyon ízletes ételeket.

Házigazdánk aztán mikor már nem bírtunk többet enni, egy jó beszélgetéssel emlékeztetett arra, amit előző nap vittünk véghez: bejártuk csónakkal a Tisza-tó minden olyan részét, amire csak annyit tudok mondani: csoda.

Ha amikor kötelező olvasmányként anno ránk tukmálták Fekete Istvántól a Tüskevár című könyvet életre kelt volna Matula bácsi és beültet minket egy csónakba, majd körbevisz akár ott a berekben, de akár itt Tiszafürednél a tavon, egészen mást kaptunk volna, mint azt, hogy elolvastunk egy kötelező írást. Nem egy a kettő semmilyen téren, mégis hasonlít… Ám félreértés ne essék: az író és a mű fantasztikus, de valósan átélni az öreg és Tutajos kalandjainak helyeit más.

Nem kívánok sem természetleírást, sem bemutatót írni, hiszen aki megteszi, olvashat ezer ilyet az internetes oldalakon. Ott láthat képeket, történeteket, fajokat és biológiát, kultúrát és fejlesztést. Én vakon az életet, a hely szépségét, nyugodtságát és varázsát éreztem, láttam.

A halk és duruzsoló motoron túl, mikor még meg is álltunk, madarak sokasága vett körül és mondta mondókáját, emelkedett fel a vízből- jó hosszan, mint ahogy azt egy itt élő vízimadár teszi- és rikácsolt, ha közelébe értünk: őrizte fiókáit, fészkét…

A hód rágta fák komótosan tűrték a víz hullámzását, amit a szél és járművünk okozott, a nádasban álló mindenféle növények között elterülő pompás tavirózsák mellett szőnyeget feszített ki a rengeteg békalencse, mintha zöld rét lett volna az egész.

Kép forrása: Gyarmati Enikő

A partokon, akár a kicsiny csatornákon haladtunk. Egy-egy holtágon keresztül tartottunk ki az igazi Tiszához. Az őserdőként ható fák sűrűn zöldelltek több árnyalatban; rajtuk liánok, más kúszónövények lógtak, alattuk parti cserjék ágai simogatták a vizet. Egy-egy csatorna már szinte ösvényként hatott; kanyargós és elágazásokkal teli útvesztők váltották egymást. Egy helyen – miután egy alattomos homokpadon átlöktük a fennakadt csónakot, a fejünk fölé alagútként összehajlott ágakat simogathattunk és szinte már velencei volt a hangulat.

Aztán ha úgy adódott, a szemből érkező másik csónakosokat, vagy éppen evezővel hajtó kajakosokat elengedtük, ilyenkor halk köszönést követve megérkezett a „ mi újság?” is. Ez utóbbi a pecások között igen népszerű; itt, mint faluhelyen mindenki köszön a másiknak…

Kiérve a tóra, hol az „Öreg-Tisza” folyik, a szél kissé felerősödött, de ez éppen jól esett az amúgy kellemesen sütő napon.

Elsuhantak mellettünk a tó kikötői, a strandok, de az itt épített élménypark és más létesítmények mólói is. Körbefogott a tó meleg kisugárzása.

Nem jutott eszembe sem az, hogy egykor milyen munkával érték ezt el és maga a természet hozta aztán létre mostanra egy részét ilyen csodává, sem az, hogy ha én itt vagyok, miként rondítok bele ebbe. Egyszerűen csak csendben élveztem az egészet. A lágy szelet, a víz meleg csobogását, a viszonylagos csendet és persze mindazt a rengeteg információt, amit vendéglátóink mondtak el számunkra a hely történetéről, élővilágáról. Mindezt élettel telien, ahogy egy helybéli teszi.

Kép forrása: Gyarmati Enikő

S azért, hogy néha érezhessem a jelent, a nyugalmat és békét megrontó mai világot, bizony felfedeztünk néhol műanyag palackokat, a parton hagyott és eltört székeket, a mai kor szemetét is…

Mit kell nekem utazni egy Szaharához, vagy éppen vulkánhoz, tengerhez, ha itt kicsiny hazánkban is van ilyen csoda? Miért járok a neten még sok más helyen, ha egy ilyen meghívás során is ezer élmény ad gondolatokat, varázst számomra ahhoz, hogy megtöltsem elmém emlékekkel, élménnyel, amikből talán írás születik majd?

Köszönet vendéglátóinknak és köszönet azoknak, akik vigyázzák a vizeket, tavakat, nádasokat, fákat, a világot. Még természetesnek és nem betonrengetegnek…

Elvarázsolva a létezőben
Tagged on: