Elfelejtettük a taps erejét

Régen, még látó koromban is járogattam színházba. Na, nem sokszor, de megesett, hogy ott ültem egy darabon, aztán büszkén mondogattam: ismét voltam színházban!

Most, hogy vak vagyok, ugyanígy járok szórakozni. Ha ez valakinek furcsa lenne, két dolgot is elárulok.

Az egyik, hogyha nem is látom a deszkákon zajló eseményeket, a fülem az jó, és a zajokból, párbeszédekből összerakom a történetet. Illetve, akivel megyek, mesél.

A másik, hogy mostanában, és remélem ez egyre több helyen lesz elérhető, a darabokat már audionarrátorok segítségével a látássérültek is „láthatják”.

Hogy mi is ez pontosan? Mivel nem is olyan régen sikeresen elvégeztem egy képzést, ahol néhány sorstársammal együtt audionarrátor-tanácsadóvá oktattak minket, erre rövid választ tudok adni: valaki elmondja a látott dolgokat, már amihez nem tartozik hang. Azért, hogy a néma, de fontos események is eljussanak hozzánk.

Na de, hogy ne kanyarodjak el nagyon a témámtól: azért is járok színházba, mert ott ihletet, benyomásokat kaphatok a szórakozás (s a képzés óta a segítés) mellett is.

A darabok mesélnek, a szereplők élnek, a színpad és a kellékek őrjítő örvénye magába ránt, és csak akkor ébredek fel, amikor vége az előadásnak. A székeknek szaga van, a ruhatár és az előtér, a büfé zsong, a színpad deszkái nyikorognak. A függöny suhogva emelkedik fel, majd a végén alázuhan, a színészek megnevettetnek, megsiratnak; énekelnek és őrjöngenek.

Mindig azt hallom, hogy azért járnak kevesen színházba, mert drága a jegy. Azért vannak kevesen egy darabon, mert nincs rá idő, kevés a jó előadás, alig van jó színész…

Kérdezem én: mi, nézők tökéletesek vagyunk? De továbbmegyek. Ha nem is vagyunk azok, törekszünk akárcsak félig tökéletesnek lenni, amikor elindulunk egy vígjátékra vagy musicelre, drámára?

Felfogjuk azt, hogy egy-egy társulat, meg mellette mindenki abban a színházban mennyit dolgozik hónapokon át azért, hogy mi két vagy három óra alatt elfeledhessük a kinti szmogot, a várost, a nagyvilág drámáit?

Képesek vagyunk arra, hogy a szupertech világunkban felfedezzük az előadás alatt azt, hogy miért nyílik ki egy-egy ajtó a kellékek között, miért képes egy székláb ott eltörni, ahol kell; miért tűnik igazinak a leszakadó csillár, és hányan mozognak a darab alatt, vagy épp a szünetben a háttérben?

Tudjuk azt, hogy mennyit rohangál egy-egy jegyszedő, hány aláírást kap egy játék, mielőtt megkezdhetik a rendezését? Látjuk-e az első sorból, hogy a színészen az eredetihez a leghasonlóbb cipőfűző van, hogy egy kabát gallérja még belül is úgy van megvarrva, hogy az láthatatlanul is igazi és gyönyörű legyen?

Eszünkbe jut a darab alatt az, hogy amíg mi a légkondi hűvösét érezzük, a színész három rétegű jelmezben ugrál a reflektorok fényében és forróságában azért, hogy mi nevethessünk?

Nagyon sok ember tesz azért, hogy aztán mi két vagy három órán át csak jól érezzük magunkat… Kezdve a karbantartóktól a pénztárosokon át az öltöztetőkig, és folytathatnám a sort a varrodáktól át egészen az igazgatókig.

Tisztelet a kivételnek, de mi csak önmagunkra figyelünk. Hogy nekünk jó legyen. Vidám vagy éppen szomorú, dallamos vagy éppen drámai. Látványos és tökéletes.

Ehhez képest mi magunk öljük meg a színházat, a színházban a játékot. Elfelejtünk időben érkezni, tisztességesen felöltözni. Régen dukált egy öltöny, egy ing és nyakkendő, egy blézer, egy blúz. Egy „Jó estét kívánok!” és több „ Köszönjük szépen!”.

Most alig venni már észre, hogy farmerben megyünk, hogy van olyan, aki elfelejti kikapcsolni a mobilt, aki végig izeg-mozog és csörög, vagy éppen iszik a darab alatt. Nem suttog, hanem hangosan beszélget, folyamatosan lökdösi a széket, s ami a legdurvább, hogy a végén nem, vagy alig tapsol…

Ahogy a minap beszélgettem a feleségemmel, erőtlennek neveztük ezt a tapsot.

„Jó volt, tapsolgassunk, de menjünk már, mert vár a söröm, megy a busz, esik vagy fúj…”

Pedig a taps a mi igazi elismerési formánk, a fizetésünk a színház felé! Ezzel váltjuk ki a sok munkát, ezt adjuk a színésznek, amikor még visszajön mosolyogni. Ez a „Köszönjük!” és ez a „Legközelebb is játszunk Önöknek!” érzést kiváltó formula.

A taps. Az igazi, a beleélt, a szívből jövő és addig csapódó, amíg már nem érezzük a kezünket.

 

Elfelejtettük a taps erejét
Tagged on: