Eldugott versek

Mindenki járt már úgy, hogy a saját, vagy a nagypapa régi fiókjában talált kincset a sok lim-lom között. S olyan is előfordulhatott, hogy a kacatokból is akadt, amit az ember megfogott, majd csak leült és elmerengett…

Bár írásaim prózák, régen versekkel kezdtem el a próbálkozást. Nem tudván a szabályokat – mert ugyan vitázom velük, de vannak –, csak faragtam a rímeket.

Később, sokkal-sokkal később már lestem a „nagyokat”, és többet akartam belecsempészni egy rímpárba. Mély érzést, értelmet, rejtett dolgokat is. Az, hogy mennyire sikerült, én utólag sem mindig tudtam eldönteni. Akkori énem sikoltott, vagy, ahogy József Attila írta: „…ordítottam, toporzékoltam.” Igaz, én nem a mama, hanem a világ után. De akkor ez adott erőt és ihletet ahhoz, hogy versek százait, majd rövid novellákat vessek papírra. Egy fekete határidőnapló telt meg velük, és ez az, ami a fiókban kötött ki.

Jó ideig ott is maradt, aztán valahogy más irányba indulva el, ha nem is elfelejtettem, de sokáig nem vettem elő.

Kicsivel később bizony mégis a kezembe akadt. Olvasgattam, emlékeztem; számtalan sornál kinevettem magam, vagy éppen elégedetten dőltem hátra. Az írások az én szemszögemből nézve más értéket képviseltek, mint más olvasóké, de abban biztos voltam: de jó, hogy nem dobtam a tűzbe őket!

(A novellákból egy-egy kissé megreformálva olvasható a Tengercseppek és a Dűneszemek novellásköteteimben.)

Több vers olvasása alatt megdöbbentem, és így jutottam el oda, hogyha leporolom, most talán másképp értem meg az akkor leírt sorokat. Sőt! Ha más olvasná…

Így történt, hogy egy pályázaton neveztem három versemet, melyek aztán egy antológiában szerepeltek. (Szerelem, Irodalmi antológia, Versek, Albanegra Kiadó, 2014.)

Na, és hogy végül rákanyarodjak a történetem „fiókos” és jó érzéssel eltöltő, megmosolyogtató részére, itt a gondolat és a csattanó.

Egy ismerősöm egyszer azt mondta, hogy neki azért nem tetszik a háromból az egyik vers, mert Adyt juttatja eszébe és a Héja-nász az avaront. Igen? Akkor azt hiszem, hogy köszönöm az elismerést!

2014 szeptemberében ott álltam a házassági anyakönyvvezető előtt párommal és nagyon vártam, hogy kimondhassam az „igen”-t. Mivel nem láttam, hogy ki a hölgy (mármint az anyakönyvvezető), a hangját nem ismertem fel, nem tudtam, hogy ismerjük egymást. Mielőtt bármit mondott volna, a halk zene alatt elkezdte mondani az én versem!

Hogy lehet ez? Amikor egy hónappal előtte megbeszéltük a segédjével, hogy sima, egyszerű szertartást kérünk, semmi ilyesmiről nem volt szó… Lehet, hogy a párom rendezte így? Nem lehet, mert bár ismeri a verset, ilyet nem tenne. Akkor?

Megdöbbentem, és meghatottan hallgattam a sorokat.

Vércsék tánca

Emlékszel?
A vércsék ott szitáltak felettünk,
és nem törődve a fákkal
minden mást elfeledtünk.

A fűszálak simogatták arcunk,
s kezem kezedbe simulva
győzelemre segített harcunk.
Fájt!

A napfény eltűnt az árnyékban,
szelíden az arcodba néztem
és nem voltam egyedül a világban.
Féltem!

Te rám néztél és észrevetted,
szemeim a vércséket leste,
de mégis ott voltam veled!
Vérzem!

Együtt tűntek el valahol,
együtt szárnyaltak messzire.
Lelkem azóta fuldokol.
Elmúlt?

Egymást elfeledtük.
Miért fakadok mégis sírva,
ha vércsék szitálnak felettünk?
Emlékszel?

a-gyuruhuzas_Jenei Andras
Forrás: Jenei András

Mire észbe kaptunk, éreztem és „láttam”, hogy a feleségem is meglepődött. Ő sem tudott semmit, ugyanúgy megilletődött, mint én.

Aztán miközben már egymás kezét fogtuk – a karikagyűrűk ott fénylettek rajtuk –, a hölgy elárulta, hogy ki ő, és azt is, hogy ő lepődött meg a leginkább a tényen: ő vezeti majd a szertartást.

Készült rá, de mivel nem kértünk nagy dolgokat, és mégis emlékezetessé akarta tenni a napot, titokban keresett és kutatott.

A mai kor technikája adta a kezébe a megoldást, és így akadt a fenti versemre; tudta, hogy sikerrel jár majd.

(Az már csak hab a tortán, hogy olyan mondatokat szőtt bele a mondandójába, melyeket szintén a neten lelt, és a Triannita-regényeimből ismerhetett…)

Szóval néha az eldugott, elfelejtett dolgaink (régi versek, írások), előkerülhetnek úgy, ahogy nem gondoljuk.

Értékesek, mert ha nem is érnek fel nagy költőink műveivel, de örömöt okozhatnak. Az pedig jó, és mindig kell belőle utánpótlás!

eskuvoi-torta_Jenei Andras
Forrás: Jenei András
Eldugott versek
Tagged on: