Egy író feleségének tollából

Az idei év első posztja egy igazán rendkívüli bejegyzés, ugyanis most Jenei András felesége mesél arról, hogy Ő milyennek látja férjét, milyen az élet egy íróval, miben más egy vak ember társának lenni.


Első könyvét, „Az Enyém”-et 2012. február 13-án olvastam el. Azt hiszem, ez volt az a pont, hogy kezdtem beleszeretni. Nem azért, mert író, hanem amit írt. Ahogy ír.

Szeretem, ahogy rákészül. Pipa megtömve, zene, vagy könyv bekészítve. Füles a fejre, és indulhat az ihlet-keresés. A gomolygó illatos pipafüstben látni elgondolkodó arcát, ahogy néz a messzibe, lát maga előtt valamit, amit később papírra vet. Fakószürke szeme – mely egykor zöld volt, de én sose láttam – egy elképzelt világba tekint. S ha meg van az ötlet fonala, gépírónőket megszégyenítő gyorsasággal gépel. Követni lehetetlen.

De leginkább azt szeretem, amikor az ihlettől vezérelve felkeresünk egy helyet, egy várat. Pécsvárad, Visegrád, Solymár. Voltunk kisfilmhez jeleneteket forgatni a Kőhegyen, Budaörsön, ami ugyan nem készült el, de csodás fotók is készültek ott. Vagy a legkedvesebb számomra, a volt Svábhegyi gyerekszanatórium épülete. Szívbemarkoló volt látni azt a helyet ma, ahol Andris a gyerekkorának egy szeletét töltötte. Ahol régen élet volt, gyerek zsivaj, ott most a néma csend, a fák susogása fogad. A hely, ahol régen a gyerekek fociztak, ott most térdig érő növényzet burjánzik. És az épület, az egykori villa, mely úgy magasodik a domboldalon, büszkén, hogy falait már benőtte a természet, erkélyéből fák nőnek ki. Mint egy idős hölgy, ki ódon, de megkopott ruhájában méltóságteljesen viseli az idő múlását.

Mi a legnehezebb? Amikor egy új helyet fedezünk fel, és mindent, de tényleg mindent el kell mesélnem úgy, hogy Ő is „lássa”. Sosem könnyű úgy visszaadni egy hely varázsát, hogy minden láthatóvá váljon. Nem könnyű elmesélni, milyen a szecesszió, milyen egy klasszicista épület, vagy egy korabeli ruha. Mert ami nekünk, látóknak természetes és alapvető, azt elmesélni nem könnyű. Próbáld ki!

Boldogan valósítottam meg egy álmát, mely a „Triannita” sorozathoz kapcsolódik: a Triannita lovagi köpenyt. Büszkén vonultunk fel a Kőhegyre 2013 februárjában. Az éjszaka leesett, lábszárközépig érő hóban nem volt egyszerű felmászni a hegyre, hisz bottal kitapogatni a sziklás talajt a hóban nehéz. De a végeredmény: a gyönyörű fotók, melyen a fekete, fehér triannita keresztes köpenyben, büszkén áll a hófödte sziklán az én férjem. Mint egy igazi lovag.

És nem, nem vagyok elfogult. Mert van olyan könyve, – szégyellem bevallani – amit a mai napig nem olvastam el. Mentségemre legyen mondva, háromszor futottam neki. Nem könnyű azt mondani, hogy „Szívem, ezt képtelen vagyok elolvasni”. De ott a másik véglet, amikor egy délután alatt elolvastam „Az Éjtükrös szelencét”. És még vagy négyszer. Ez a könyv azért is nőtt jobban a szívemhez, mert a borítót magam terveztem és a kisfilm is az én ötletem volt. De én terveztem az „Emlék-szem” borítóját is, ami sokak szerint remekül sikerült.

Legnagyobb bánatom, hogy kevesen olvassák Őt. Nem a pénz miatt, hanem azért, mert oly sok embernek adhatnak erőt egyes könyvei. Nem csak konkrét élethelyzetre, hanem a hétköznapokban is. Nagyon divatosak már évek óta az ezoterikus, életvezetésről szóló könyvek. Nos, az Ő életrajzi írásai ugyan nem ezoterikusak, mégis erőt adnak. Ha jól értelmezed ezeket, rájöhetsz, hogy nem szimpla életrajzok, hanem Neked szóló tanácsok. Egyszerűen, letisztultan fogalmazva.

Jeneiné Gátfalvi Ágnes

Egy író feleségének tollából