Egy bögre ital

 

Ott álltam belvárosi, első emeleten lévő lakásunk szobájának ablakában, és behunytam a szemem. Kezemben egy kellemesen meleg tea egy egyszerű bögrében, melynek íze és illata nemcsak simán eltöltött, hanem több erővel segített gondolkodni, mint a csend, ami körülvett.

Csend? Hiszen nem is volt csend. Sőt, egyenesen lárma fogott közre.

Az utcáról ordítozás, sikoltás, autók hangja törte át a vékony ablaküveget, de jól hallottam a város távolabbi szirénáit, villamoscsengetését és az égen éppen leszállni készülő repülőt is.

Bentről halkan, de hallhatóan kattogott a konvektor, még hátrébbról az otthagyott rádióm zümmögött. A falon túlról egy sorozat szereplője suttogott, a felettem lévő lakásban pedig recsegett a százéves parketta, melyen húzták-tolták a porszívót.

A derekamig melegített a fémszörnyeteg, ami igazán csak éjjel zaklat, ha belekattan egy álmomba, mégis éreztem a kint tomboló hideget.

Még nem esett le az első hó, s bár várom, tudom, hogy nincs itt az ideje. Még ne jöjjön, majd az ünnepekre…

Egy másodperc alatt ezer dolog futott át az agyamon, és mire lenyeltem az első kortyot, egy gerendaház ablakában álltam valahol távol. Kint térdig érő hó fedett be mindent, és az udvaron túl, ahol a ház állt, tengernyi fenyő zizegett a gyenge szélben. Hullott a hó is, de éppen csak; az ég szürkén ásított bele a napba, és nem engedte azt vakítóan szikrázni.

A távolban hegyek álltak komoran, de őket is elrejtette a nyakukon ülő ködsál.

Bent, a hátam mögül pattogó és jó meleget adó tűzből egy fahasáb reccsenése hallatszott, a konyhából friss étel, fahéj illata szállt felém.

Kezemben egy piros alapon fehér pöttyös bögrét tartottam, és amint belekortyoltam, fűszeres forralt bor íze töltötte meg a szám. Átjárta az egész testem, és kellemes érzéssel ölelt meg.

A fagerenda falról kattant az óra, léptek zaját hallottam, majd mosolyogva vettem észre, hogy nem vagyok egyedül.

Aztán behunytam a szemem, és élveztem a csendes pillanatot.

Mikor újra kinyitottam, a melegség olyannyira elöntötte egész testem, hogy azt hittem: megégek. A ház, a téli táj eltűnt, és kint álltam a szabad ég alatt. Egy sivatagban…

A talpam alatt sercegett a homok, hiába néztem mozdulatlanul a horizontot. A nap még javában a fejem fölött járt, de megindult már éjszakai fekhelye felé.

A végtelen dűnék tengerében ezer apró, forgó tölcsér táncolt, a délibábok vizet rajzoltak oda, ahol a szárazság volt az úr. A meleg szél arcon vágott, de nem hozott különös illatot, egyedül a kávéé csiklandozta orrom, amit a kezemben lévő, apró edényből kortyolgattam.

Erős ital volt, s azért, hogy ne veszítsem el az aromáját, nem tettem bele cukrot sem.

A hátam mögött érthetetlen nyelven emberek kvartyogtak, két vagy három teve bömbölt, és valaki leengedte a sátrunk bejárati ponyváját. Lépések, majd egy érintés…

Óriási fény vakított el, amit egy fülsüketítő dörrenés követett. Ez elnyúlt a távolban, mintha egy hatalmas vascsövön húzták volna át.

Arcomba vadul vágott bele a mindenhonnan zuhogó eső, testem ingott, lábam alig bírta megtartani. Egy minden irányban imbolygó vitorláson álltam, ami úgy táncolt az éjszakai, viharos tengeren, mint egy papírsárkány az égen.

Az ég egybefolyt a templommagas hullámokkal, melyeknek tetején és oldalain úgy vibrált a felvillanó fényben a tajték, mint amikor a nyári napfény átugrál a fák törzse között, és ezt az ember egy vágtázó lovak húzta kocsiból nézi.

A szél ordított a bevont vitorlák helyén kifeszített kötelek között, a háromárbocos pedig összes gerendájával, deszkáival úgy recsegett, mint egy ódon falépcső.

Mindenhonnan hideg szél és sós víz szaga töltötte be az orrom (fogaim között szorított pipám már régen kialudt, így nem foghatott körbe a jó dohány szaga), kezem, amivel erősen fogtam a korlátot, már nem éreztem. Gyomrom kavargott, de bensőm azt suttogta: nem mehetsz le a fedélközbe, itt a helyed!

Ekkor egy erős és hirtelen mozduló kéz nekivágott a kabinbejárati perem alatti falnak, majd odalökött egy fémbögrét a kezembe. Kétségem nem volt, hogy nem lehet sok ital a pohárban, de mivel nem akartam, hogy a maradék is kiömöljön, lehúztam a benne levő italt.

Égette a szám, majd a torkom a jó öreg tengeri folyadék, de ahogy leért a gyomromba, az megnyugodott, én meg már nem is fáztam átázott ruhámban. Aztán éreztem, hogy a hátam mögötti ajtó kinyílik, és egy ismerős kéz megsimít, majd elveszi a poharat.

– Hol jársz? – kérdezte a hátam mögül feleségem, és elvette kezemből a teásbögrét, ami üresen ásított vissza a városi lakásunk szobaablakára.

Térdem nekiért a már forró konvektornak, bal kezem tenyere párás ujjlenyomatot rajzolt a jéghideg ablakra, és megéreztem a készülő fahéjas karika illatát.

– Átruccantam oda, ahonnan most mehetek megint a számítógéphez és a betűimhez. De előtte megköszönöm neked a teát – feleltem, és átöleltem a feleségem.

Egy bögre ital
Tagged on: