Borzongásért mentem, majd’ belehaltam

Vajon mi az erősebb? Az ember, aki uralni akarja a természetet, vagy a természet, aki idővel visszaveszi azt, ami az övé? Vagy nézzük másként: mi a hatalmasabb? A természet mindent – azaz majdnem mindent – kibíró és ösztönös belső ereje, vagy az, ahogy mi, emberek képesek vagyunk hanyagságunk miatt hagyni a természetet győzni, mert engedjük lepusztulni egykori örökségeink?

Amikor önéletrajzi könyvemben elmesélem születésemtől fogva egészen a későbbi, mentőápolóságig eljutott életem (Emlék-szem), ott is említek egy külön időt, mikor a volt Szabadsághegyi Gyermekszanatórium Béla király úti telepén töltöttem pár évet. Akkor még nem sejtettem, s majdan később sem – mikor a fent említett kötet íródott –, hogy az a hely ihletet adhat bármihez is.

A Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa a reformkorban épült, utána többször átépítették. Történetét bárki megnézheti a neten, így a lényeg, hogy volt idő, mikor gyermekszanatóriumként funkcionált. Közel négy évig voltam ott gyerekként, és amikor nemrég valamiért kezembe vehettem virtuálisan Stephen King A ragyogás című könyvét, agyamban megdördült az ég. Hangos varjúkárogás, bagolyhuhogás töltötte el fülem, és emlékek vágódtak vak tekintetem belső szemhéjaira.

S mint ahogy az lenni szokott, már ütöttem is volna le a klaviatúrán a gombokat, de utána kellett néznem, hogy hol is jártam ki az általános iskola utolsó éveit.

Adott volt egy villa, ami …mi is van most vele? Mi? Létezik, hogy azt is bezárták?

„…állaga leromlott; az épületbe belépni életveszélyes; több hasonló ingatlannal együtt árulják…”

Furcsálltam, hogy manapság, mikor szinte minden fellelhető az interneten, nem találok túl sokat magáról az épületről. Annak idején talán nem érdekelt annyira, de akkor talán nem is volt fontos sem a múltja, sem egykori gazdái, vagy éppen az, hogy milyen volt belül. Most, azaz amikor jött a gondolat, hogy milyen jó környezet lehetne egy hátborzongató történethez a villa, meg már nincs róla használható adat…

Ilyen esetekben addig keresek, kutatok, amíg meg nem szerzem azt, amire szükségem van. Először emlékeimben tettem ezt és nem volt nehéz feleleveníteni a környezetet. Óriási park, ősfák, utak, padok… A villa mellett még megannyi társa, no és maga a belső helyiségek, ahol gyerekként olyan sok kalandot megélhettünk a gyógyulási idő alatt. Milyen jó lenne most, közel harminc év után megnézni. Már így, vakon is. Biztos adhat mély gondolatokat, vagy bármilyen érzést, egykori emléket ahhoz, amit majd írnék.

(Nem titok, és majd írok még kutatási szokásaimról, ha tehetem: általában elmegyek az adott helyszínre, és ott gyűjtök információt a helyről a jobb leírhatóságért.)

Hosszú idő, számtalan e-mail és kérés után eljuthattam a területre, és ugyan a történetem váza ekkor már majdnem megvolt, de azt gondoltam, adhat még valamit hozzá, vagy legrosszabb esetben kiegészítéshez, esetleg a borítóhoz jó lehet egy-egy fotó fent, a ma már Sváb-hegyként emlegetett terület egy kisebb, közel hathektáros részén.

A villába természetesen nem lehetett bemenni, mert már életveszélyes státuszt kapott, és ahogy lépkedtünk felfelé az egykor autók által használt bitumenes úton, kezdtem érezni: értem a tilalmat…

A területet elhanyagolták, a kertet nem gondozzák, az épületek pedig pusztulnak. Az időjárás, a hegyre feltörő szmog, a kor, a felelőtlen elhagyás…

Miközben én emlékezve meséltem gyerekkoromból megmaradt képekről, mindezt vakon, az ismerőseim és a biztonsági őr mindent átírt a valóságra. Ahol járdalapokból lévő térre emlékeztem, padokra és fűzfára, ott ma térdig érő fű és gaz áll; a padok… hol is vannak? Ja, az óriási bokrok alatt porladnak a maradványaik. Ahol lépcső vezetett a kis kastély felé a valaha fehér murvás sétányra, ott csalán szórja magvait.

Frivaldszky-Mauthner-Palffy villa_rom

Miközben elértük az épület oldalát, már folyt belőlem a szó: mi volt itt, hogyan állt, mi nézett a rohangáló lábainkra, egy másik, szomszédos épületet is kerestem.

„Itt, szemben van, vagy volt… már akkor is romosan állt… ledeszkázott ablakokkal…”

A biztonsági őr először csak hallgatott, majd amikor azt mondta, van ott valami rom, amit olyannyira benőttek a fák és az óriási növények, mint Dél-Amerikában egy-egy romvárost, csak pislogtam. Az agyam tiltakozott, s azért, hogy ne hagyjam feltörni magamból az ordítást, visszafordultam egykori osztályom (az akkori gyógyintézetben a villa, ahol elhelyeztek, a 8-as számot kapta) felé.

A vakolat még csak-csak tartott, de az épület melletti sétány, ma már nemhogy alig járható, de a rajta lévő murvaréteg egyszerűen eltűnt. Itt is, mint máshol, térdig érő gaz áll. Néhol akad benne csipkebogyó, de a többsége csalán, meg a közelben álló fák lepotyogott terméseiből vadon kihajtott cserjéi. A padok itt is alig megmaradt darabjai, a falakat behálózó zöld szőnyeg és a hegyoldal felé kissé megroggyant villa szíven ütött. Ahhoz, hogy lefényképezzenek a valamikori panoráma felé néző bejáratnál, ahova néhány lépcső és kőkorlát futott fel, hárman kellettek, hogy letapossanak több csalánbokrot. Mármint magán a lépcsőkön! A megrepedezett fokok ugyan még nem billegtek, de a vakolat hullott, a be nem lécelt ablakok ránézésre is leeresztették önmagukról a pergő festéket. Oldalt egy vagy több fa vágta át magát a téglák repedésein, s nem lehetett eldönteni, hogy a fa tartja egyben a falat vagy fordítva…

Én már csak a régi képekért áhítoztam, hogy azok megmaradjanak. Már elfelejtettem azt, hogy horrorélményekért jöttem ide, hogy hangulatot akartam kapni egy-egy emlékhez.

„Annak idején innen látni lehetett a Rózsadombot meg a Hármashatár-hegyet és rajta a tornyot.”

A meredek domboldal aljában nőtt fák annyira elvadultak és megnőttek, olyan szinten törtek az ég és a többi társuk felé, hogy ellehetetlenítették a kilátást. Sem élvezni, sem fotózni nem lehetett mást, csak a megvadult, elpusztult vagy éppen haldokló életet.

Örültem, hogy vak vagyok. Örültem, mert ha látom, hogy mivé lett, mivé engedték lepusztulni azt, ahol valaha mindennapjaim zajlottak, biztos sírva fakadok.

Még tovább mentünk, a kert részletei magába húztak. Minden meghalt itt, vagy olyan hangosan sikoltozott és haldoklott, hogy legszívesebben elfutottam volna. El innen, minél messzebb!

Épületek, osztályok, utak és parkrészek bámultak ki a dzsungelszerű bokrok alól, összetört és megbontott járdák lapultak a derékmagas fű és gaz alatt. Valaha nővérszállóként lévő házak tetőgerendái roskadtak bele a földszintekbe, s az udvaron mostohán hasaltak a letépett és elfelejtett mosdók, rozsdás éjjeliszekrények. Az enyészet közepén üres üdítőspalackok és páratlan cipők nézték lassuló lépteink, s amikor megálltunk, hogy keressünk valamit ebben az atomrobbanás utáni világban, egyszerűen csak az elmúlás keserűsége tört fel belőlem és társaimból.

A biztonsági őr elmondta, hogy a területre vaddisznók járnak, borzok, rókák, de hiába imádtam anno Fekete István könyveit, azt éreztem, hogy rohannom kell innen.

A látogatás eredeti gondolata, hogy ihletet kapok egy írásomhoz máshol kötött ki. Igaz, hogy hátborzongató élményt akartam, de ez maga volt a halál.

Napokig nem tértem magamhoz. Végül két dolgot állapítottam meg:

  1. Jó, hogy vakként mentem oda, mert így az maradhatott meg bennem, amire emlékeztem. Az pedig szép volt és ép.
  1. Ugyan ihletért mentem oda, kiegészítésért a már meglévő vázhoz, így nem vesztettem sokat azzal, hogy amit kerestem, azt nem, hanem mást találtam. Ez jó lehet majd egy másik történethez. Ám azt majd máskor, később kell megírnom, mert a lerombolt részem újjá kell építeni a mostani trauma után.
Borzongásért mentem, majd’ belehaltam
Tagged on:                                                                 

One thought on “Borzongásért mentem, majd’ belehaltam

Hozzászólások kikapcsolva.