Az írásról kicsit másképp

Mikor és hogyan, miért kezdtem el a „papírkarcolást”?

Talán tizenévesen történt, hogy a cukorbetegség miatt sokadjára kórházba kerültem. Egy gyermekkórházba Veszprémben, ahol több korombeli sráccal azon gondolkoztunk, hogy csinálunk egy olyan bandát, amiben verseket írunk…

Akkor ugyan nem szerettem a verseket, mert iskolásként csak megtanulni kellett, értelmét, igazi hangulatát nem éreztem át. De akkori felfogásom alapján nem kellett más hozzá, mint az, hogy a szépen hangzó mondatokat rímekbe foglaljuk.

A csapat nagyon hamar belefáradt, én meg egymás után faragtam a rímeket.

(Ezekből sajnos semmi nem maradt fent, pedig most ha nevetve is, de érdekes lenne visszaolvasni őket.)

Ekkor íródott meg egy öténekes elbeszélő költemény (természetesen akkor nagyon tetszett a Toldi), amely A fekete lovag címet viselte.

Ezután talán évek teltek el, amikor megint, ki tudja miért, egy aprócska füzetecske tele lett egy történetemmel. Gyerekes fogalmazvány lett, így utólag belegondolva, azt hiszem, az ihletet egy rockkazetta borítója adhatta. A történet horrorszerű volt, és a Halál csókja címet viselte.

Ezidőben már érezhettem, hogy jó dolog írni. Olvastam több könyvet, s elbűvölt, hogy egyes írók milyen könnyedén teremtenek világokat, írnak és rajzolnak le olyan történetet, amivel az olvasókat sok-sok oldalon át képesek elvarázsolni.

A versírást elfelejtve egy nyáron, amikor más kint a strandon szaladgál, én kezembe vettem egy műszaki rajzlapot, és rajzolni kezdtem egy kitalált földrészt. Tengereket, folyókat, hegyeket rajzoltam, és mire végeztem vele, egy szintrajzokkal és kitalált nevekkel lévő térképecske állt előttem.

Ezután megnyitottam egy spirálfüzetet, és mire észbe kaptam, egy kalóztörténet elevenedett meg a kockás lapokon Nem mindig a rossz veszít címmel. Hozzáteszem, nem olvastam előtte sosem kalózregényt…

Ezt később átírtam, és két kisalakú füzetbe raktam, amit összeragasztottam, majd még borítót is rajzoltam hozzá.

(Ez már megvan, s most, hogy visszaolvasgatom, könnyesre nevetem magam. De ott alapozódhatott meg, hogy világokat, arcokat, személyeket alkossak, talán elvetettem egy magot, amiből manapság szüretelgethetek.)

Az idő haladt, más könyveket olvasgattam, más ritmust vett fel az életem. A középiskolában talán másként tekintettem az irodalomra…

Kezembe akadt Tolkientől A gyűrűk ura, amelyről sokan mondták, hogy alapmű. Bevallom, az első kötet feléig juthattam el, nem tetszett. Viszont jártam könyvtárba, és ott találtam rá egy másik könyvsorozatra (sok más klasszikus és ponyva mellett), A sárkánydárda krónikákra.

Ez is, mint olyan, megindította a fantáziám, és megint teleírtam két spirálfüzetet egy ahhoz nagyon hasonló történettel. A Messcar két füzetet telített meg, aztán olvasás után elsüllyedt valahova.

Életem egy olyan szakaszba ért, ahol mint sok tinédzser, nem találtam a helyem. Azt éreztem, hogy senki nem ért meg, senki nem szeret, az élet igazságtalan, és kivet magából. Talán történt valami ritmusváltás, talán megértettem valamit, vagy éppen nem, de megint versekkel próbálkoztam. Meg olyan egyperces írásokkal, amelyekben nagyon mély értelmet próbáltam leírni, elrejteni.

Tudom, hogy sokat jelentett az akkor tanultakból sok minden, tudom, hogy még mindig csak próbálgattam a szárnyaim, és megint csak alapokat fektettem le.

Majd kikerültem a valódi életbe; megszűnt az anyagi függőség a szüleimtől, és azt éreztem, hogy felszabadultam. Sorra válthattam valóra álmaim, amiből elsőként a mentőápolói hivatás és a kerékpár volt a legelérhetőbb. Azon gondolkoztam, hogyan és miképp lehetne együtt csinálni mindkettőt.

Terveket kovácsoltam, bemutató anyagot készítettem, és innovatívnak hitt gondolataimmal tapogatózni kezdtem az illetékeseknél. Mivel külföldön már léteztek olyan szervezetek, ahol kisebb mentőmunkát kerékpáron végeztek, azt hittem, ez idehaza is lehetséges lenne. Hamar be kellett látnom, hogy van az a papírmennyiség és jogszabálytömeg, ami mindezt elvetheti… Ekkor a csalódott énem mégsem hagyta magát, és leütöttem az első billentyűket.

A Nyeregben a Konstantin-kereszt című könyvem első kézirata megíródott. A történet vonala megvolt, a hozzá tartozó kisebb-nagyobb sztorikat maga az élet adta. Dolgoztam ekkor már a János kórház kardiológiáján, mellette a Szamaritánus mentőknél, ahová – és közben egyre több helyre – biciklivel jártam, így nem volt nehéz színezni a sztorit.

Aztán, ahogy eddig még mindig, ez is a fiókban kötött ki.

Több év és megannyi történés igazította életem azalatt. 2005-ben a gyerekkori cukorbetegség miatt megvakultam, veséim működése pedig kevesebb, mint a felére csökkent. A trauma ott volt, de nem nagyon volt időm rajta ücsörögni. Az élet pörgött, s azt hiszem, a dolgot nagyon hamar feldolgozva azon vettem észre magam, hogy eltelt három vagy inkább négy év.

Sokan azt gondolnák, hogy mivel korábban is írogattam, akkor is ebbe fojtottam bele bánatom. Nem így volt. Fel kellett építenem az új életem, új ismerősöket, barátokat kellett szereznem, és talpra állni csak úgy tudtam, ha valahogy ismét dolgozni kezdek.

Mikor és mi indította el azt a vonalat, ami után már nem volt elég, ha a fiókban van egy-egy írásom?

2009-ben az Ad Librum Kiadó kiírt egy pályázatot könyv megjelentetésére. Miután elküldtem a kiadónak az addig pihenő kéziratot, jött hamar a válasz is: kezdjünk bele, a kézirat egész jó.

Hamarosan ott ültem a képernyőolvasóval felszerelt számítógépem felett, és azon gondolkoztam, hogy miképp, merre, milyen legyen…

Amikor a kezembe vehettem első megjelent könyvem, amit sosem láthatok valójában, féltem. Óvatosan tapogattam, simogattam, és belelapozgatva próbáltam a könyv illatát magamba szívni. Egyszerre voltam büszke és szégyenlős, dugtam volna el a könyvet és mutattam volna meg mindenkinek.

Első olvasóim sorstársak voltak, akik között akadt olyan, aki talán irigységből csak annyit mondott (nem is nekem): „Ez az egész hazugság, András nem is ilyen.”

De amint megjött az ellentáborból a „Mikor lesz folytatás?” kérdés, nem foglalkoztam semmivel.

Írtam volna, megint töltöttem volna meg oldalakat, csakhogy nem volt mivel. Merthogy ugye közben megvakultam és féltem, hogy nem leszek képes olyan régi képeket előhalászni, amiből megint összejön egy könyv.

Egy ismerős megkérdezte, miért nem írom le azt, ahogy megvakultam. Emlékszem, csak annyit válaszoltam: „azt nem tudom leírni, mert nem emlékszem rá.” Lehet, hogy a látásom elvesztésekor minden megélt élményt elzártam és féltem elővenni? Talán így volt. Így hozzátettem: jobb lenne, ha valaki más írná meg.

Egészségi állapotom rohamosan romlott, és mire észbe kaptam, ott feküdtem a műtőasztalon. Várt rám egy vese és egy hasnyálmirigy, ami megváltoztatja az életem, ami visszaadja az életem…

Egy hosszú időszak következett. Másnak az a három hét talán rövidnek tűnt, de tudom, hogy akadt olyan is, akinek sokkal tovább tartott, mint nekem. A műtét sikerült, és egy hónap után otthon lábadoztam, és azt meséltem mindenkinek, mi mindent álmodtam össze az altatások alatt. Furcsa történetek voltak, főleg, hogy sok része egybefolyt a valósággal, egymást érték, de egy vonal mindig volt közöttük, összefüggés és folytatás. Ami a legérdekesebb volt számomra is, hogy egyrészt minden részletükre emlékeztem, másrészt a kívülállók sokszor nem tudták, hogy álmodom vagy ébren vagyok.

Néhány hónap alatt meg is született a kézirat, amit az a legkedvesebb barátom nézett át és javítgatott, aki a történések alatt mindvégig velem volt. Ő tudta, hogy mi igaz belőle, és mi az, amit tényleg az álmok világában éltem meg. Aztán, amikor végzett vele, csak annyit mondott: „Ez szar, írj inkább egy másikat.”

Nem estek rosszul a szavai, mert tudtam, hogy ő újraélte azokat a pillanatokat, amikor aggódott értem, és félt attól, mi lesz velem később.

A könyv ennek ellenére kijött, és Altatott álmok címmel olvashatták az emberek.

Ám azért a baráti mondat ott motoszkált a fejemben. Tényleg annyira rossz lenne?

Hosszú téli napok jöttek, és sokat olvasgattam. Egy másik kedves barát egy olyan könyvsorozatot adott nekem, amit hetekig, talán hónapokig nem vettem kézbe. Azt, hogy végül mi vett rá, hogy elkezdjem G. R. R. Martin Trónok harca köteteit, nem tudom. Az viszont biztos, hogy azóta is nagyon-nagyon hálás vagyok érte! Bár nem kedveltem nagyon a fantasyt, de a sorok között akkor kevés volt nekem az az elem, ami éreztette az igazi és mégis fiktív világokat. Egyszerűen elbűvölt Martin stílusa, s az, ahogy képeket ír le olyan részletességgel, ahogy előtte én még nem olvashattam. Azóta tudom, hogy van nála is részletesebben és színesebben író ember, de az övé elvitt ebből a világból.

Közben kitavaszodott, és kirándulásra készültünk a Margit-szigetre. Mivel a csapattal gyerekek is jöttek, nekiálltam, hogy olvasgassak a helyről; ne csak a hamburgerest, az állatkertet lássuk meg a parányi földdarabon, hanem ha hozzá tudok járulni, adjak valamit a hely történetéből is.

Ekkor becsapott egy villám, az ihletalapok a valóságból.

A szigeten volt vár, kolostor, voltak szerzetesek, johanniták…

Mi lenne, ha megpróbálnék egy olyan könyvet írni, mint Martin? Mi lenne, ha valóban írnék egy „másikat”? Teremthetnék egy világot, ahol lenne kaland, harc, hit, s mindezt jól leírva, elég részletesen?

Meglódult a fantáziám, és egyre-másra szaporodtak a jegyzetek. Megalkottam egy lovagrendet, világot, kitaláltam egy szentírást, és folyamatosan arra törekedtem, hogy ugyan fantasy legyen, de ne tömjem tele sárkányokkal, elfekkel, törpökkel. Merthogy abból már volt elég a piacon. Inkább a reálishoz közelít. Semmi varázslat, csak maradjunk egy középkori világban megtörténhető dolgok egyvelegénél.

Olvastam, majd azért, hogy még jobban tudjak leírni vakon dolgokat, múzeumokba, várakhoz jártam sokat. Gyűrtem az internet által adható információkat kezdve a fegyverektől egészen a tájak növényeiig; figyeltem az adott országok embereinek szokásait, öltözködéseit. A részletesség odáig vitt, hogy fegyvermásolatokat árusító boltokba mentem el, hogy megérinthessem az egyes kardokat, buzogányokat, de nem riadtam vissza attól sem, hogy többször megnézzem élőben az egyes palotajátékokon a bemutatókat.

Megszülettek a Triannita lovagok, jelük, öltözködésük, ehhez pedig kellett egy olyan írói név, amit tapasztalataim szerint a szükség keltett életre. Merthogy egy fantasyt akkor visznek könnyebben, ha azt nem magyar írta. Kellett egy jó név, ami hasonlít ugyan a nagy fantasy írókhoz, de az enyém. Napokon át nézelődtem az interneten, és a vége az lett, hogy leírtam: J. A. A. Donath.

Sokadjára vettem elő akkortájt Richard Bach Az illúziók című könyvét. Talán pihenésként, talán újabb erő merítéseként, de megérte. Hasonlót nem tudtam volna írni, de bogárka zúgott belőle a fejembe:

„Miért nem írod meg azt, milyen volt megvakulni?”

Még be sem fejeztem A Triannita – A kettős küldetés című könyvem megírását, amikor vele párhuzamosan belekezdtem Az enyémbe.

Honnan ugrottak elő olyan élesen az emlékek? Miért jutott eszembe hirtelen minden abból az időből, ami már több éve játszódott le? Nem tudom, csak írtam. Személyes tapasztalatokat kapartam elő, megpróbáltam minden gondolatot beleszőni, hogy aki olvassa, az velem érezzen egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit, mert azt úgy átérezni, azt úgy leírni, ahogy megtörtént, nem lehetett. Én leírtam, elkészült, és talán mutathat valamit az, hogy azóta a könyv már megélte a második kiadását, és közben hangoskönyvként is hozzájuthat ma már bárki.

Közben az életem ismét felpörgött. Azon vettem észre magam, hogy egyre többet írok. Pályázatokon indultam, a munka mellett dolgoztam, és ha volt időm, olvastam. Írás előtt zenét hallgattam, és egykori hobbim, a pipázás szintén sokat segített abban, hogy sose maradjon üresen egy Word dokumentum a számítógépemen.

Ekkor már önállóan éltem egy albérletben Budaörsön. A munkahelyem és a város szeretete is úgy alakította, hogy sikerült egy nagyon aranyos kis lakást bérelnem. Ez a „béke szigete”, vagy, ha úgy tetszik, az én „parnasszusom” nagyon sokban hozzájárult, hogy amikor írogatok vagy éppen lazítok, minden megfeleljen számomra. Nem kellett azon gondolkoznom, hogy a beszélő számítógép kit zavarhat, nem kellett megállnom írás közben, ha véletlen akart tőlem valaki valamit. Persze, itt is kerestek, hívtak, de nem rohangált éppen körülöttem senki, aki egy jó ritmusú alkotási folyamatot megszakíthatott volna.

Az ötletek és az ihlet jött, volt időm és módom le is írni, volt lehetőség tervezni is.

A Triannita kötetek sorban születtek. Mindig jött egy új ötlet, gyakran csapott meg valamiből egy érzés vagy egy kép ahhoz, hogy mire felfogtam volna, már szinte írtam is a második, harmadik és negyedik részt. Hol egy vihar, hol egy zene vagy egy jó könyv mutatta meg: még nem lehet vége.

Ám akadt olyan, hogy csak figyeltem egy reggeli kávém mellett az ízt, vagy éppen a kinti madárdalt hallgattam, és ezek ösztökéltek írásra. Elgondolkoztató, nem hosszú novellácskák jöttek elő, de ezeket sem hagyhattam elveszni. Miért is tettem volna? Azért, hogy majd több év után sirassam egykori butaságom? Lehet, hogy más stílusúak, lehet, hogy más szintűek, mást szólítanak meg, de megszülettek ezek is. Néhány elindult egy-egy pályázaton, s értem is el velük nem egy eredményt, de végül úgy döntöttem: összegyűjtöm őket. Már amit érdemesebbnek tartok.

Így került nyomdába a Tengercseppek című novelláskötet. Miért éppen Tengercseppek? Úgy éreztem, hogy azok a kis novellák, melyeket minden szempont nélkül szedtem össze, írtam meg benne, pillanatok az életemből. Némelyik egy álomból született, némelyik egy vágyból, de akadt olyan is, amiben egy titkos érzést, vagy éppen egy megvalósult szerelmet írtam le. Ezek pedig parányi cseppek egy sokkal nagyobb vízből… tengerből.

Budaörsi lakosként megjelent köteteimből szívesen adtam a helyi könyvtárnak, és megint gyorsan jött az ötlet: kellene egy író-olvasó találkozó. Olvastam és hallottam, hogy jó az, ha az író emberközelből beszélhet a könyvein túl azokkal, akik olvassák őt. A kapcsolatom a helyiekkel nem volt éppen kevés, hiszen a munkahelyem, a BULÁKE folytán ismertek a helyiek.

A rendezvényre közel ötvenen jöttek el, és egy igen színes estét tölthettünk el régi és új ismerősök társaságában.

S ha már látássérültek: jött egy kérés, miszerint mutassam meg azt, hogy miként élik mindennapjaikat ők. Merthogy számtalan eseményen beszéltem arról, hogy a gyengénlátók és a vakok is – ha nem is teljesen ugyanúgy –, majdnem úgy élnek, mint a látók…

Ki tudná ezt jobban megmutatni egy könyvben, mint én, aki benne élek, mozgok, dolgozom, szórakozom? Hát oszlassuk el a tévhiteket, tanítsuk meg az embereket arra, hogyan segíthetnek vagy mit tegyenek, amikor ismerősi körükben van egy vak ember.

Az írás megindult, és nem volt más feladatom, mint mindezt bentről, életszagúan átadni. A mindennapok adták az alapokat, s mire befejeztem A látó Shakespeare című könyvet, megint egy pályázat segített a kiadásban.

Itt egy pillanatra ki kell térnem a könyvkiadás buktatóira. Ha az ember nem ismert, nem kapkodnak utána a nagyobb kiadók, akik néha még egy válaszra sem méltatják, nem marad más, mint a magánkiadási lehetőségek. Ez elérhető, de nem éppen nyereséges vállalkozás. Ehhez szponzorokra, ismeretségre van szükség a némi zsebpénz mellett. Mert megírni valamit, az oké. Aztán a kiadás, hogy ne csak önmagának írjon az ember, már más tészta. A lehetőségek egyik változata a pályázat, mely segít anyagilag.

Budaörs erre is figyelt. Nem az ismertségem okán, hanem mert az általuk kiírt pályázaton bárki indulhatott… Én indultam, és a vakságom mindennapjairól írt kötet megszülethetett.

Miért pont az lett a címe, ami? Ha az ember vak, s csinál valamit, ami nemcsak arról szól, hogy látás nélkül éli napjait, akkor az adhat némi külön figyelmet. Igen, egy vak sportoló, zenész vagy éppen író mindig csodabogár. Egy nem látássérültre is felfigyelnek, de a vakság önmagában is reklám. Egy darabig. Én azt gondolom, hogy engem ne azért olvassanak, mert vakon írok. Azért tegyék ezt, mert meg tudom szólítani az embereket, s nem azzal, hogy sajnálatból olvassanak; „szegény vakon ír, nézzük meg…”

A cím azonnal beugrott, hiszen a könyv rólam szólt. A „vak író” bántott, hát így íródott le a „A látó Shakespeare”.

Közben még mindig folyamatosan írtam a Triannitákat. Az egyik után jött a másik, szépen sorban. Élményeim, melyeket kirándulások, más hasonló témájú könyvek olvasása adott, segítettek, és a középkori hőseim nem nyughattak. Amíg volt lendület, amíg rejlett még valami bennem, írni kellett.

A pipázások alkalmával arra lettem figyelmes, hogy könyveim képeit filmként látom. Egy jó zene mozgóképpé alakította a történeteket. Rájöttem, az már igazi álom, hogy film lehessen a különös módon tevékenykedő lovagjaimról. Álmodni szabad…

Egy újabb pályázat alkalmával egy kiadó pillanatok alatt kiadta a látássérült témájú köteteim második kiadását. Más szerkesztésben, más borítóval, de az újjászületés jól esett. Talán hátradőlhettem volna, amikor a könyvhéten még egy dedikálás is összejött, amit a nyári zivatar kissé elmosott, de ez inkább arra ösztökélt, hogy megint írjak.

Elvonási tünethez hasonlítanám azt, amikor várja az ember a megjelenő könyvet, majd amikor az megérkezik, már újabbra vágyik. Még meleg a papír, még friss a könyv illata, de az agyam, a kezem már a következőn jár.

Az új és mégis régi írások könyvbemutatóján feltettek egy kérdést, ami megcsillantotta azt az ötletem, hogy megint írni kellene a saját életemről. Van mire emlékezni, hiszen elég gazdag életúttal rendelkezem. Mert mi kell egy életrajzi kötethez? Emlékek.

Az Emlék-szem cím sok szempontból jól hangzott. Egyrészt sok minden belefért, másrészt a címben szerepelhetett megint a „szem” szó. Az életutat emlékek összegyűjtésével raktam össze, így nem kellett minden részletet kifejteni, és mégis végigvezette az olvasót a születésemtől a mentőig.

Ekkor már együtt voltam életem párjával, és ő mint igazi társ nagyon türelmesen segített, és örömmel vette, hogy belevontam a munkába.

Itt kell kitérnem arra, ami felmerülhet mindenkiben: miként tervez meg egy vak egy könyvborítót?

Ezen munkákat addig egy nagyon kedves munkatársam végezte. Nem szóltam bele abba, hogy ő miként rakja össze az egyes könyveim fedeleit, s ha egy-egy motívumot kértem is tőle, az esetek 99 százalékában szabad kezet adtam neki. Azt, hogy milyen technikával rajzolta meg az életrajzi, vagy éppen a Triannita kötetek borítóit, ráhagytam. Elolvasta, vagy csak beleolvasott, esetleg egy hangulatot kapott el, sosem kérdeztem. Néhány vázlatot megemlített, hogy körülbelül lássam, mit is készített el, aztán amikor készen volt a kép, elégedetten mosolyogtam, és örültem a képnek.

Párom olyan szinten álmodta meg az Emlék-szem fedelét, hogy komplett képet adott át a kötet kéziratához.

Ujjaim fáradhatatlanul vésték a papírt, mert ekkor is gyűjtögettem a rövid novellákat. Folytatva a Tengercseppek vonalát, megint elkészült jó pár hónap alatt húsz apró történet, és ha már folytatás, hát hasonló legyen az is címileg. Megint valami olyan, ami apróságokat mutat egy nagyobból. A Dűneszemek pont ugyanazon megfontolásból lett a novellagyűjteményem címe.

Egyik nap megkeresett egy férfi, hogy készíthet-e hangoskönyvet a könyvemből? Micsoda kérdés egy vaktól?

Az elkészült kötetet furcsa volt kintről hallgatni, de mégis szívmelengető. Ezzel ismét elismerést kaptam és adtam, adhattunk közösen Gépésszel (a felolvasó nickneve) mindenkinek. Nem csupán azoknak, akik a síkírást nem élvezhetik, hanem mindenkinek.

S a végére, de nem végezetül, hiszen remélem, hogy történetem képes még folytatódni, amellett, hogy minden írásom elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége megjelentette Braille változatban a Nyeregben a Konstantin-kereszt és A Triannita – A kettős küldetés könyveim.

Munkák vannak még folyamatban, írások várnak befejezésre, vagy éppen kiadásra, kiadóra, de erről majd legközelebb…

Az írásról kicsit másképp