Álmokból születik

 

Álom. Egy szó, ami varázslatos, mély és igazán semmit sem tudhatunk róla…

Amióta világ a világ, érdekelte az embereket, hogy hol járunk, amikor álmodunk. Mi az a forma, ahol a nem létező – legalábbis nem minden formában létező – élet játszódik? Mi szabja meg, hogy mit látunk, érzünk „odaát”, és mi dönti el, hogy az jó, kellemes vagy éppen lidérces?

Tudósok, jövendőmondók, királyok és a ma egyszerű embere is elgondolkozik azon, hogy az a valóság, ahol élünk, és az álom-e az, amiben éjjel járunk, vagy éppen fordítva?

(Engedjék meg nekem, hogy ne rontsam el a képeket azzal, hogy mindez biokémiai folyamatok eredménye…)

Én nagyon szeretek álmodni. Ezer szempontot írhatnék, hogy miért, de csak néhányat említek.

Először azért, mert ott szinte minden lehetséges. Tudok repülni, könnyedén, mint egy pillangó. Bár néha, ha rájövök álmomban, hogy álom, már le is esek, visszahuppanok a földre.

Tudok falakon átnyúlni, küzdősportokban bajnok lenni, de lehetek profi lovas, vagy éppen pilóta is. Megélhetek olyan dolgokat, amit a valóságban csak álmodozva…

Másodszor, és nem utolsó sorban, álmomban mindig látok. Ugyan én vallom, hogy a vakság nem a világ vége, de hazudnék, ha azt állítanám: nem akarok látni.

Ezt a tudomány jelenlegi állása szerint csak álmomban tehetem.

Szóval ott mindig látok, és milyen furcsa, ha látok is, a fehér botom mindig ott van velem. Ha meg nincs, hiányolom…

Látom a történéseket, a színeket, a formákat.

Harmadrészt azért is szeretek álmodni, mert amíg a valóságban, ha valami rossz történik velem, általában tehetetlen vagyok, álmomban képes vagyok felkelteni magam. Néha milyen jó lenne ez ideát is, ugye?

Negyedszer az esetek nagy részében, ha éppen nem lidérces az álom, sosem félek. Bátran vágok neki lehetetlen feladatoknak, merészen veszem fel a küzdelmet a rám törő ellenfelekkel, nem kísért a túlélés ösztöne.

Vannak jó álmaim, szépek, érdekesek, tanítóak és ritkán vannak lidércesek is. Ébredtem már mosolyogva, gonosz elől futás után fájó lábbal, s úgy is, hogy azt éreztem: ez az álom írásra született!

Ahogy minden reggel felébredünk a feleségemmel, elhangzik a kérdés:

„Álmodtál valami szépet?”

Ő ritkábban, én sokkal gyakrabban emlékszem vissza, és mindig megbeszéljük.

Ilyenkor, ha úgy adódik, ráérzek arra, hogy milyen álmom ér egy írást.

Van olyan, hogy a benne rejlő érdekesség, tanítás vagy éppen az érthetetlenség hívja fel a figyelmem: írd meg, használd fel!

Született már így rövid novellám (Dűneszemek: A tanítás; A metró), de az egyik könyvem (Altatott álmok) is.

Utóbbi azért is érdekes, mert bár töredékekből állt össze, az egész több heti álmok csokrából (és a valóságból is) íródott, s nemcsak némi folytatásai voltak az egyes képek egymásnak, de mindenre pontosan emlékeztem még sokkal később is.

Azt a tudományos magyarázatot, hogy egy-egy álmunk közben biológiai folyamatok játszódnak le az agyunkban, elfogadom, de meghagyom azt is magamnak, hogy mégis ezer kérdés maradjon bennem. Nem fejtegetem őket, nem magyarázok beléjük semmit, és nem leszek babonás tőlük. Egyszerűen élvezem őket, játszom velük, és alig várom lefekvéskor, hogy megérkezzem a birodalmukba.

Aztán, ha egy írásomban furcsa történés indul vagy kiegészítőként megjelenik egy kép az álmaimból, csak mosolygok. Mert az olvasó nemcsak ugyanúgy elgondolkozik rajta, mint én, hanem nem tudva az eredeti álmot, talán új történetet sző belőle.

Álmokból születik
Tagged on: