A Triannita sorozat 5. (egyben befejező) része ‒ A skorpiók útja

Mivel ez a kötet csak pár hónapja jelent meg, ám ide mégis szeretnék „titkokat” és olvasásra buzdító dolgokat írni, ezért újra bele kellett lapoznom a könyvbe.

Ahogy a korábbiaknál, itt is más alcímmel indult el a regény. Az alapötletekhez nagyban hozzájárult, hogy a tenger és a „hazai tájak” után szívesen barangoltam, barangoltattam volna az olvasót a sivatagokban is. Egy homoktól elterített vidék messze esik a történet otthonát képező medencétől, így bővítenem kellett a térképeim ‒ amiket még eddig nem sikerült megrajzoltatni ‒, és megint jöttek az olvasmányok és a filmek.

Az alcímben szereplő skorpió először csapásra készült, azaz a készülő kötet „A skorpiócsapás” címet kapta…

Ötleteimet először a negyedik részét befejező, abban szereplő óriási háború indította el, kellett valaki, vagy valami olyan személy, akit köthetek a skorpióhoz.

A már megszokott több könyv és film között szerepelt a Skorpiókirály személye, de mivel nem jellemző rám, hogy egy az egyben megjelenítek valakit, aki már máshol él, újat álmodva meg, egy viszonylag arctalan embert alkottam először. Ebből lett aztán maga a kötet végére mégis egész személyiséget kapott déli hódító, Jareh nagyúr.

Azért, hogy össze tudjam kötni mégis a Triannitákat, és új embert is bevonhassak, még egy, a fantasy-sztorikra jellemző momentumot is megálmodtam: legyen egy apáról fiúra szálló, nemes penge is, a Scorpiana nevű kard.

Mire összeállt az alap, már arra is figyelnem kellett, hogy a Pelvethia szomszédjának számító nép, az estrenók olyan királyság legyen, ami nem véletlen, de hasonlít arra, amiből kitaláltam: valami spanyolos. Ehhez meg kellett ismernem a fent említett nép sok sajátosságát; neveket, szokásokat, történelmet…

Ezek után szinte észre sem vettem, és elkezdtem írni, és a felbukkanó ötletek ‒amelyek a hosszas pipázások alatt születtek ‒ kialakítottak még sok mást is…

Minden momentum (bővített pelveth királysági részletek, sivatagi csaták, más hitvilág stb.) valósabbá tette az alakuló kéziratot, és közben már arra készültem, hogy mivel ez a lezáró rész, olyan dolgokat írjak bele, ami elég ahhoz, hogy a végére írhassam: „vége”.

Kiről és miről is szól igazán a sorozat? Ki az, aki valóban a regényciklus igazi főszereplője, ki az, aki a sorozat főcímét adja: A Triannita?

Ezt a kérdést már többen feltették, és én már régóta tudtam, hogy kiről is szólnak a könyvek.

Itt is több szálon futott a történet, és megint figyeltem, hogy mindenkinek jusson szerep, legyen csata, legyen lovagiasság és minden, ami csak belefér az eddigi és megszokott, de nem agyonrágott dolgokba.

Emellett nem elhanyagolható tény lett az is, hogy szereplőim még vannak, jönnek és mennek, de az idő nem állt meg: múlik, a hősök pedig öregednek.

Újabb könyveket olvastam el, melyek sivatagokról, szavannákról szólnak, és kissé afrikai hangulatot árasztanak. A zenehallgatások alatt még több (tizenvalahány kötetes regényciklusokat is elolvasva) jöttem rá, hogy úgy alakul minden szála a könyvemnek, hogy nem is egy „skorpió” szerepel már benne, ezért a véglegesített alcím „A skorpiók útja” lett.

Ekkor ‒ tőlem nem megszokott módon ‒ valahol a regény közepén nekiálltam megírni magát a lezáró fejezetet. Kellett, hogy lefektetve szerepeljen a vége, és ha még utólag módosítottam is a kéziraton, a döntést nem bántam meg.

Mivel minden részben írtam részletet a „Szent Szavak”-ból, könyörgött a történet, hogy mint minden szentírásnak, ennek is legyen eleje. Afféle teremtésmítosz, ami furcsa csavart ad majd annak, hogy itt ér véget a sorozat.

Az írás alatt bevillanó képekben láttam homokvihart, dűnék alól felbukkanó sivatagi harcosokat, karavánokat, és ezek mind afféle színek lettek végül az utolsó rész oldalain…

Mi lett végül az utolsó sor? Ki is a valódi főszereplő, és hány skorpió útját lehet követni a befejező részben?

Ehhez bizony el kell olvasni a könyvet, ami mint eddig mindig, most is önmagában egy külön rész, mégis erősen kapcsolódik több részletével az előtte állókhoz.

Íme itt egy kis részlet belőle kedvcsinálónak:

***

„A tenger felől gyenge és sószagú szél fúrt bele Sir Leon Bringe ősz szálakkal teli hajába. Komor tekintettel nézett a hullámzó víz felé, ami mélykéken és habzó tajtékkal verte a sziklás partokat. A meredek, vörös és sárgás falakon és körülöttük a rikoltozó sirályok megannyi csapata halászott, vagy éppen szárnyait próbálgatta; a nagy kékség moraja vissza-visszatért a földre.

Az égen a vattagombolyagként lebegő felhők egy része ásítva várta, hogy a meredeken tűző nap szétdarabolja, de a többségük olyan gyorsan szaladt be a szoros felett az óceánról a Hozomány-tenger fölé, mintha ostorral kergetnék. A délről érkező forróság jó volt az estrenók itteni partvidékén termesztő szőlőgazdáinak, meg a narancs és fügeültetvényeknek, de aki nem volt idevaló, mint a delét már tíz téllel maga mögött hagyó Leon, annak égette a bőrét és megizzasztotta. Pont úgy, mint a gőzölgő lábas fölé hajló asszony homlokát a felcsapó meleg.

A vár részhez tartozó terasz kőkorlátjánál ácsorgó lovag végignézett a közeli és a távoli vidéken. A jelenlegi otthonául szolgáló, kőházikónak éppen nem mondható, kéttornyos kastély egyik szárnya derékszögben találkozott a másikkal; a nyeregtetővel fedett és több ablakkal kilyuggatott építmény és a falak előtti örökzöldekkel, törpepálmákkal és babérbokrokkal terített kert délre nézett. Északra, a lankákra és a másik oldalon a meredek hegyre lépcsősen több száz szőlőtőkéből álló sor futott fel. Illetve ami megmaradt a háborúból, amit már újra lehetett ösztökélni, hogy finom és édes vagy éppen savanyú nedűt adjon a gazdának. Keletre a földrész partvonala húzott vonalat a kék és a zöld közé; a földön olajligetek és mezők zöldelltek, sárgálltak, a víz pedig, ha nem lett volna sötétebb az égnél, egybefolyt volna vele.

Nyugatra egy kis domb után a part kiszélesedett, majd egy jókora öblöt határolt. Annak a formája egy a vízbe nyúló patkóra hasonlított, de a nyugati szára vaskosabban és hosszabban, meredekebben emelkedett ki a hullámokból. A többnyire törpe méretű örökzöld cserjék, világosabb olajfák, agavék és az őket ölelő vörös és sárga bokrok között hol magas, hol meg tömör fű burjánzott; a néhány tövises és kicsi fa ágain apró madarak pihentek. Középen, mint egy őrszem, egy magas és függőleges falú sziklákból álló szigetecske vigyázta a nyugodtabban ringatózó öblöt. A tetején – talán pont ezért – egy vaskos kőtorony állt, melynek csipkézett falain őrök és a fejük felett csattogó lobogók figyeltek. A vörös és sárga színű selymen, (amin felül volt a piros és alul a sárga sáv), középen egy fekete lófej táncolt; az alatta ácsorgó férfiak vaskos lándzsáikra támaszkodva nézték a tengert.

A „patkó” óceán felőli részén, a félsziget végében egy vár állt. A mélybordó és fekete kövekből épült erődítmény egy hosszú fahíddal volt összekötve az őröket magán tartó toronnyal; alatta a jó hetvenlábnyi mélységben a sós világ habzóan tört meg a csipkés és hegyes köveken. A félszigeten a lentebb álló erőd nem volt nagy, de ha az égből nézte volna az ember, mint ahogy a szirti sasok is megtehették, egy ötágú csillagra hasonlított. Csúcsaiban kör alakú bástyák fogták közre az őket összekötő falakat, a közrezárt udvarban az épületek mind a töveikhez támaszkodtak. A szintén kövekből és fából épített épületek között a poros helyen katonák, lovak és dolgaikat végző szolgák jöttek-mentek. A két kapujából az egyik az őrködő erőd-toronyhoz, a másik északra, a szárazföld felé engedte ki és be a rajta áthaladókat; a falak és tornyok tetején több tucatnyi strázsa járkált.

A bástyák mindegyikén egy-egy hajítógépezet csápja nyúlt az ég felé. A sötétbarna fából ácsolt szerkezetek gerendái erős vasakkal voltak megerősítve, és oldalukon láncok sorakoztak. A csapókarok tetején a kosarak most a rájuk néha rátelepedő sirályok és szulák piszkaitól voltak foltosak; az őket felügyelő katonák örültek, hogy nem kell használniuk a korábban oly sokszor megfeszített és sima, vagy égő nehezékkel megtöltött kanalakat.

Innen egy út indult északra, ami egy kétsoros és a magasba törő pálmasávval futott végig a belső part mentén a patkó tetején lévő, Shimbazaar nevű városkához. A távolság nem volt nagy, talán néhánypercnyi sétaút választotta el egymástól a két helyet. A várost is fal vette körül; a föld felől több torony és pártázott védelem erősítette a bent álló házakat, délen pedig a vízbe nyúló kikötő mólói mellett ringó csatahajók és kisebb kereskedelmi társaik. A város épületei a víz felől látszottak csak; az egyetlen nagyobb, amiben a kikötő és a hely ura élt, méretével és cserepes tornyaival tűnt ki az alacsonyabb és egyszerűbb társai közül. Ez utóbbiak néhol egymásra épültek; a hol fehér, hol meg sárgás színű falak vékony utcákat és tekergős, még vékonyabb sikátorokat engedtek be maguk közé. A forgalmasabb járások (melyeknek az alja vagy keményre kitaposott agyag vagy fekete macskakő volt) irányába az épületek homlokzatán keményre égetett és festett cserépminták verték vissza a fényt, s nem egynek a bejárata felett domború képek meséltek el egy-egy múltbéli történést. Máshol meg szerteágazó virágokat faragtak a kőművesek díszként az ablakok (melyeket sok helyen színes zsalugáterek takartak) fölé. Néhány ház tetején lemezből vágott szélforgók nyikorogtak, s ahol a városi macskák nem napoztak elnyúlva a vékony gerincen, ott számtalan galamb búgott. A kevés téren akadtak szobrok, meg néhány kisebb, egyszerű szökőkút – már amit nem rombolt le a háború –, s ezek vizében, amit valamiféle furcsa erő mozgatott fel az ég felé, a városi gerlék és verebek fürödtek. A terek oldalában kocsmák, fogadók várták a vendégeiket, az oldalsó lakóházak között átfutó szárítókötelek alatt meg-meglapult egy-egy bordély is. A tornyokon, bástyák tetején ugyanolyan zászlók lobogtak, mint az öblöt vigyázó erődökön, s mind hirdették az Estreno Királyság megújulását.

A kikötőben pihenő hadigályák, a több evezősoros és vitorlás hajók bágyadtan pihentek a famólók mellett; a kevés áruval indított és befutó testvéreik is csak azért fértek el mellettük, mert a királyság új és ideiglenes uralkodója, amint megnyerte pozícióját, azonnal arra törekedett, hogy javítsa azt, amit az elmúlt évek háborúi, pusztulása lerombolt. Pont úgy elkezdte az építkezést a környező birodalmak és uradalmak felé, mint ahogy a földeken, a városokban, falvakban. A megrongált várak falait, lerombolt épületeit újraépítették – vagy legalább megkezdték –, s ahol arra volt szükség, romboltak és újabbakat terveztek.

A másik oldalon álló nyári várkastélyban figyelő Leon Bringe ugyan látta a sok embert, akik mind az erődökben, a városban, a kikötőben jöttek-mentek (mint egy hangyaboly katonái), de mégsem volt tisztán képes arra, hogy ez kösse le figyelmét. Kékes szeme előtt két dolog pergett le: asszonya és otthona, ami most távol volt tőle, és az a feladat, amit királya bízott rá. Az, amit Robert tanácskozott meg a mostani estreno régenssel, Don Juliio Carlo Lima Anglóval, hogy amíg tart a tisztulás, ők segítik a rend fenntartását. Erősítik az újratoborzott sereget pelveth katonákkal és Triannitákkal. Feladata volt felügyelni minden segítőként idevezényelt embert, és ha úgy adódott, akkor ő maga vagy ajánlott mesterrel dolgozott össze, hogy épülhessen az Estrenó Királyság elpusztult vagy lerombolt része, és ha újból megindulna a déli földrész felől a Jareh katonák tömege, azok erősített ellenállásba ütközzenek. Bár ez utóbbiban kissé már maga a mozgó kapitány is kételkedett, hiszen a korábban itt harcoló zsoldosok elvonultak, de egyrészt nem lehetett tudni, hogyha visszatérnek, ezt mennyien teszik, másrészt akik itt vannak katonák, még nem mind pihenték ki a háborút. Az újoncok pedig még nem voltak képzett emberek…

Egy pillanatra összehúzta ráncos homlokát, majd bevillant elé elhurcolt fia is. Nem volt ott, amikor az a csapat elesett, s mire a hírek eljutottak hozzá, hogy több társuk és Etele délre lett elhajtva, megérkezett Robert parancsa. A király együttérzett egyik legjobb Triannitájával, akinek korábbról is sokat köszönhetett már, de a józan ész azt sugallta, hogy elindulni az ismeretlenbe nem érdemes. Már nem…

A megerősítésért felelős mozgó kapitány nem tudhatta, hogy a király szavai mögött ott van a halvány bizalom is, pont úgy, mint az ő lelkében, s épp ezért titokban indította el azt a pár embert, akikben reménykedett, s rájuk bízta az utolsó esélyt, hogy többjükkel térnek majd haza. Reményt, vágyat vártak mindannyian. Azt, ami sosem múlik el mindaddig, amíg a bizonyosság mást nem mutat.

„– Egy háború mindig veszteségekkel jár, s hiába fontos nekem is fiad és megannyi hű lovagunk, földjeinket és népeinket meg kell védenünk. Együtt azokkal, kiknek árulói miatt ért minket a pokol. Mert hát az Estreno Királyság ugye szomszédos a Pelvethtel és két éve is így történt meg az, ami szinte lángba borította az egész földrészt” – mondta neki Robert, amikor rábízta a feladatát.

Leon Bringe megtörölte izzadó homlokát, és miközben egy három evezősoros triedróm behajózását szemlélte, ismét gondolataiba mélyedt. Idős barátja s talán egykori mentora, aki apjával is sokat tett a királyságért, Sir Andrew Grand jutott eszébe. Az idős Triannita odahaza tehette a dolgát. A Gyűrű-hegység belsejében lévő emberek felébredését volt dolga segíteni. Együtt a királlyal és azokkal, akik az otthon élők közül tudtak tenni ismét a szépért, a jóért és a csaták utáni békéért.

Most ő volt itt lovagjaival és az itteni hadra foghatókkal, meg öccse, aki a Hozomány-tenger ezen részén vigyázta a rendet hajóival…

A lovag tekintete kiélesedett, és visszatérve a jelenbe kezét szeme elé emelte, hogy a nap ne vakítsa el nagyon. Ujján megcsillant apjától örökölt gourgufejes gyűrűje, s ez jelezte számára, hogy amit remél, az bekövetkezik.

„Etele még él, s haza fog térni!”

A háta mögötti terem felől léptek zaja ütötte meg fülét. A mellette tevékenykedő fiatal fiú, aki itteni ideje alatt a fegyvernöke volt, ugyan szolgálatkész és értelmes sihederként tette a dolgát, de értett ahhoz is, hogy a legjobbkor zavarjon. A válláig érő fiú hosszú, barna haját összefogva hordta, s hiába mondta neki Leon, ha Triannita akar lenni, a törvények értelmében legkésőbb az esküje után le kell vágnia fürtjeit, amaz erre csak mosolygott mindig.

Egykor maga az idős Andrew volt az, aki mint a vezetője a Triannitáknak határozott a lovagi tanáccsal arról, hogy a hosszú haj csak zavaró. Ezért a lovagoknak rövidre kellett nyíratnia hajukat.

A megérkező fegyvernök köhintett egyet, majd odalépve ura mellé köszönt, és hadarva belekezdett mondandójába:

– Sir Bringe, kint várakozik Galamboora mester és várja, hogy megnézzétek együtt a terveket. A földmunkák és a bányászok és a kőhordók és a…

– Jól van, Romeero, végy levegőt is, mert megfulladsz. Hívd be a mestert!

– Igen, Sir! – felelt a fiú, és már fordult is visszafelé.

– Rád most nem lesz szükség. Menj le és készítsd fel a lovainkat, mert hamarosan leügetünk a kikötőbe. S figyelmeztess, hogy kérjem meg El Contadore kapitányt, hogy a Csillag-erődben szereljék le a hajítókarokat. Ha jön egy vihar, még megtalálja őket egy kósza nyila a Mindenek Atyjának.

Romeroo fejet hajtott, és mire a kapitány belépett a hűsebb terembe, amaz már be is tessékelte a vendéget.

A pihenésre is alkalmas, de inkább tanácskozásra használt helyiség nem volt nagy. Tégla- és kőfalain most nyugvó fáklyák pihentek, mellettük egy-egy faliszőnyeg díszlett. Az itteniek ősi kultúrájából történéseket mintázó szőttesek belesimultak színeikkel a falba; sárga és vörös festékkel megszínezett várakat, egykori hősök tetteit mutatták azoknak, akik ránéztek. Bár inkább volt szerepük a hőség kint tartása – télen meg a bent tartása –, mint az, hogy nézegessék őket. A terasz melletti falban két aprónak nem mondható nyílást vágtak, ezekbe aztán néhány éve ablaktáblákat erősítettek; a déli nap így képes volt világosságot adni a bentnek. Az egyik üvegtábla alatt egy asztal állt, rajta néhány tekercs, egy Szent Szavak, meg két ónkupa és egy kancsó. A hátsó falnál egy szunnyadó kandalló ásítozott; a benne lévő fahasábok készen várták azt a pillanatot, amikor majd meggyújtják kiszáradt testüket. A sarokban egy széles ágy terpeszkedett, rajta déli juhok szőrméje feküdt takaróként.

Az érkező középkorú ember lekapva fekete fejfedőjét mosolyogva lépett az őt fogadó, fehér köpenyes férfihez. Kissé kövérkés arcán számtalan erecske futott végig, vizenyős szemei ugyanúgy mosolyogtak, mint vastag szája. Díszes felsőruháján aranyszínű gombok fénylettek, s a felsők már kiengedve mutatták meg az alatta lévő fehér inget.

– A Mindenek Atyja hozott ide mester! – nyújtotta kezét a Triannita, és erősen megfogva a másik remegő és tekercsektől tele lévő karját megrázta azt.

– Az Úr szavával nem mondhatom, de a fene megette az egészet! Mindenki tudja, hogy az én kezem a legfontosabb most itt, de egy nyamvadt gebét adtak a városban, hogy idejöhessek hozzád, Sir – nyögte Galamboora lihegve. – No, meg ezek a lépcsők!

– Akkor telepedj le, és amíg kifújod magad, igyál velem – fordult a kupákhoz Leon és megtöltötte őket a kancsóból borral.

Jól tudta, hogy a mester korábban kapott jobb hátast is már, de azt néhány estével előbb elkockázta a kikötőben egy kocsmában. A nappal tiszta fejű és nagy tudású építész esténként gyakran engedett sok hétköznapi csábításnak. Ivott, amíg el nem feküdt az asztalnál, játszott nem kevés pénzért, vagy a kikötői szajhákkal hált eszméletvesztésig. Azt vallotta, hogy aki annyit épített már, mint ő, az élvezheti esténként a pihenést, az élet minden savát-borsát.

Galamboora az északra fekvő estreno főváros, Mindoram számtalan épületét tervezte meg, s a királyi vár, meg az azokhoz tartozó vidéki kastélyok is az ő keze alól emelkedtek ki a kemény és az itt jellemző fekete, a partokon meg homokos földből.

– Igen, köszönöm, de csak egy kicsit innék. Amíg lebukik a nap, dolgoznom kell…- nyúlt a kupa felé.

– Hát persze, mester.

Sir Leon megvárta, amíg a vendég lehajtja az italt, aztán ő is leült az asztalhoz.

– Hamarosan el kell mesélnem a régensnek, hogy mit értél el itt. Ugye lesz mit mondanom?

– Hát persze, Sir! – komolyodott el Galamboora, és félretolva a kancsót, meg az ivóedényeket kitekerte az egyik papírost.

A kissé sárgás tekercsen az öböl és környéke látszott. A durva és igen vázlatos vonalakkal megrajzolt terveken körök, kockák és vonalak futottak ide-oda; a földek és a tenger betűkkel volt feltüntetve kék tintával.

– A korábban és eddig megerősített erődöket befejezték az emberek – kezdte a középkorú férfi –, már mind bírna egy nagyobb támadást is. A Csillag-erőd kész, mint ahogy az acrupizi őrtorony is. A város körül már ássák az árkokat, ezeket majd a tengervíz fogja elönteni. Már amikor beengedjük a gátak lerombolásával.

– Na, ez már eredmény – bólintott a lovag.

– Amit itt látsz, az még a jövő. A te mostani Carolla kastélyod is megerősítésre vár. Újabb falak és tornyok emelkednek majd a déli részén, s megmagasítjuk a kereszttornyokat és az azokat összekötő szakaszokat is. A három erődöt összekötjük fallal, így az egész öböl védve lesz.

– No, és hány generációnak adsz ezzel munkát?

‒ Engem nem az érdekel, hogy kinek a fiai fogják befejezni. A terveket, ha én már nem élem meg a holnapot, a fiam fogja felügyelni, hiszen ő is érti azt, amit én. Agyon is csapnám, ha nem végezte volna el a tanulást keleten. No, szóval a kikötőt duplára nagyítjuk majd a legvégére, s ha marad még arany, amit kiszedhetünk adókkal a népből, akkor az Acrupizt és a Carollát úgy tervezem, hogy még egy őrtorony erősségével a vízben összeláncoljuk. ”

***

Ennek a résznek Cservenyi Bálint készítette a borítóját, s a munka hosszú ideig tartott ‒ nem a művész miatt ‒, de minden lépésről kaptam változatot azért, hogy lássam: mi lesz, mi lett a végeredmény.

Azon keveseknek, akik már olvasták, ismét adtam (és kértem is) lehetőséget, hogy véleményt formáljanak. Néhány belőlük:

„Nem csupán a hely-, de a jellemábrázolásaid is rendkívül részletesek, élők, szinte megelevenednek az olvasó előtt. Kalidah alakja egyszerűen vérfagyasztó; van benne valami kegyetlen, nagyzoló, öntelt, ugyanakkor mégis gyáván meghúzódó.”

***

„A börtönben raboskodók megpróbáltatásai, és az, ahogyan bepillantást engedsz a
hétköznapjaikba, valami egészen megrendítő.”

***

„Látni, érezni, hogy a sivatag »jellemét« is nagyon mélyen tudod, ismered! Hátborzongató, ahogyan megjelenítetted a homokvihart…”

***

„Ez a legjobb rész az eddigiek közül, a vége, a megvakulásos rész, már-már irodalmi értékkel bír.”


A kötetet szintén az Underground Kiadó kiadásában jelentettem meg és ahogy a többit is, ezt is náluk lehet megrendelni.

Számtalan olyan ereklye készült a kötetek mellett az elmúlt években, amik élővé tették számomra a történetet, erősítették, hogy mindaz, amit kitaláltam, megalkottam, nemcsak a hétköznapjaimmá tette a ciklust, hanem a részemmé. Ilyen az elsőként elkészült köpeny, de azóta már hordom az egyetlen Triannita pecsétgyűrűt, és van kerámiám a címerrel, de a napokban érkezett meg a világ egyetlen Triannita címerével díszített pipa is!

Gondolkoztam-e folytatáson? Egyelőre nem. Lovagjaim, a főszereplők élhetik tovább a maguk életét, csak mi ‒ mármint én és az olvasók ‒ nem látjuk azt. De már megszülettek egész lényükkel, kialakított hitükkel, szentírásukkal és világukkal. Nekem, mint megálmodójuknak és az olvasóknak csak annyi feladatunk maradt, hogy ha hiányoznak, újra elővegyük őket és kalandjaikat a polcról és emlékeinkből!

Mindenkinek köszönöm, aki bármilyen módon segítette az elmúlt években a munkám, hitt, olvasott és ösztökélt; rajzolt, javított, kritikát fogalmazott…

Andrew Donath, J.A.A. Donath, Jenei András

 

A Triannita sorozat 5. (egyben befejező) része ‒ A skorpiók útja