A Triannita sorozat 4. része ‒ A sámán álma

Amikor a harmadik részt befejeztem, és még javában bennem volt az ahhoz tartozó kutatási élményeim sora, gondolatok áradata indította el ismét az ujjaim a billentyűkön…

Egyrészt a sámánok élete, furcsaságai és misztériuma kérdéseket és új könyveket vonzott be a mindennapjaimba, másrészt nem hagyott nyugton, hogyha voltak a „lázadónak” utódai, velük mi is lett?

Olvasmányaimhoz a dokumentumkönyvek mellett helyet kaptak ősi, táltosokkal és varázstudókkal foglalkozó regények is, és ekkor már tudtam: itt van megint egy terület, amit használhatok, és ez új történetet adhat.

Már láttam magam előtt egy-egy szertartást, már körvonalazódott, hogy miként lehet bevonni még más karaktereket és személyiségeket a ciklusba úgy, hogy közben bővíthessem ismét a már létező királyságot, földrészeket és világom színeit. Tudtam, hogy be kell hoznom egy olyan negatív vonalat is, ami egy kissé a másik oldalt is megmutatja, de vigyáznom kellett: nehogy túlsúlyba kerüljön a már megszokott aura, helye legyen a régi szereplőknek és hitüknek. Talán egy újabb szemszög, talán egy más irányból megközelített, de régi hely és talán még más is. Mondjuk egy fura csavar az egész történetben.

Amikor a kötet alcímét kitaláltam, ami ekkor még a „A sámán dala”-ként állt a kéziraton, nem tudtam, hogy mi lesz a végén maga a sztori. Az volt biztos, hogy keretes szerkezetet akarok, aztán meglátom…

Mindig arra törekedtem, hogyha egy helyet le akarok jól írni, kell onnan élmény, kell saját tapasztalat is. Ilyen volt az is, hogy a sámánom itt barlangban űzi a szertartását, tehát el kellett jutnom igazi barlangba is.

Már javában írtam a könyvet, amikor volt szerencsém bejárni, végigkúszni, végigmászni a Pálvölgyi-barlangot…

(Ez az élmény aztán végül egészen máshova került bele a történetbe.)

Volt egy gondolat még, hogy meg kell újítani helyeket, és ebből átugrottam egy idegen területre is: megint jó lenne kiruccanni a szárazföldről a tengerre.

A történet alakult, a tervek betűkké és oldalakká váltak. Megérett a sok gondolat: a sámánok jöttek, helyet kapott végül egy táltos is, néhány idegen, de mégis ismerős szertartás, és ha már tenger, akkor kalózok…

(Mint korábban írtam már, minden résznél célom volt olyannal bővíteni az egészet, ami az előzőekben még nem volt. Ha már szerepelt mondjuk ostrom, most legyen mondjuk tengeri csata.)

Emlékeimben nem egy kalóztörténet, vagy éppen hasonló, de más korban lezajlott hajócsata szerepelt, így sorban fogtam kézbe a virtuális könyvtáramból és persze másokból az ezzel foglalkozó regényeket. Akadt köztük régebbi, római kori ütközet, de jókat nosztalgiázva néztem újra a 80-as évekbeli nagy kedvencet: Szandokant is, vagy épp a Ben Hurt.

Illetve ha már maga a Triannita egyfajta lovagi sztori, láttassunk hát az oldalakon lovagi tornát…

Amikor az utolsó fejezeteket gépelgettem, rájöttem: ha a furcsa megközelítésben írtam meg a könyvet, akkor a „dal” nem lesz jó, hiszen többet mond, erősebben illik a sámánhoz az, amiben élete nagy részét tölti: a révülés. Így aztán feleségem javaslatára az alcím végül a „A sámán álma” lett.

Így az egész történet, ami a könyvben lezajlik, nem más, mint annak a sámánomnak a révülésében látott álom, ami a kötet története…

Mi is lett végül ebből az ötletgomolyagból? Íme egy kis részlet a negyedik kötetből.

***

„A nép hangosan, mámorosan felhördülve és kiáltozva fogadta a pályára beléptetett két lovagot. Az egyiknek fekete lova volt, amin vörös takaró és aranyszínű vértezet verte vissza az erősen tűző nap fényeit. A mén szügyénél vastagított bőr, a fején fémből készített orrvédő volt; homlokáról előre álló vörös és tompa szarv tette félelmetesebbé és díszesebbé a patást.

A hátán ülő lovagon szintén aranyszínű páncél sárgállt. Lábain fémcsizma, lábszár és comblemezek csörögtek; térdein kör alakú korongok védhették a közelgő összecsapástól. A felsőtesten a többrétegű alsóruha felett (bőrmellények, láncing és domború, fekete lófejet ábrázoló mellvért volt) hátul egy sötétvörös palást hullott a négylábújának farára. A harcos vállait ugyanolyan körpajzsocska védte, mint a térdeit; a hatalmas karokat magába fogták a pompás lemezek.

(Jó pár horpadás látszott a fémeken, jelezték, hogy a lovag már nem egy ellenfélen van túl.)

A bal kezével – amit elrejtettek a fémkesztyű összeállított részei – megfogta a ló gyeplőjét, a jobbjával lazán és kecsesen integetett az őt fogadó nézőknek.

– Fogadjátok hát a Vörös Bérc tartomány urát, Sir Blooding Carlt! – kiáltott a főherold a pálya széléről.

A „vörösbe bújt lovag” mellett állt urának pajzsával és a kiválasztott kopjájával a fegyvernöke. A kopja csavartan volt – hasonlóan a gazdájához – piros és arany sávos, a pajzson ugyanaz a lófej feketéllett, mint a férfi mellkasán. A földön álló kézbe adta a pajzsot, majd apró mozdulatokkal oda is szíjazta azt. Ezt követte a hosszú rúd (aminek a legömbölyített végén bíborszínű zászlócska fityegett) átadása is.

Sir Blooding kilesett díszes sisakja felemelt rostélya alól, és látszott szemein, hogy már nagyon várja az összecsapást. A fejfedő tetején egy előreágaskodó paripa volt, mögötte a lágyan mozgó toll. Hátasa kissé fújtatott, egyet-egyet kapált lábaival, és látszott izmain, hogy ő is türelmetlen már.

A másik oldalra ekkor érkezett meg az ellenfél. A pej lovon beléptető lovagon hasonlóan és mégis másképpen lévő páncélok zörögtek a megérkezéskor. A teljesen fekete vértek alatt egyenes háttal ült a harcos; a mellkasát óvó mellvérten ezüstös és fehér korongok vakították a ránézőt.

(A lapos karikák olyannyira össze voltak fűzve, hogy egy-egy korábbi találatot eltekintve – amikor is némelyikük kilazulva lógott társára – feszesen fogták az egész mellkast.)

A térdét és könyökét vigyázó páncélokból tompa karmok meredtek kifelé, a sisakja inkább hasonlított egy madár csőrös fejéhez, mint egy sisakhoz. A feje tetején neki fehér végű, de fekete madártollat táncoltatott a szél, hátára fekete palást borult, amire hószínű és kitárt szárnyú hattyút hímeztek.

– A másik oldalon érkezett meg most Sir Trumbold Auron Saar, a Tengerkői tartomány őrlovagja!

A nézők egyszerre ugrottak talpra és olyan vastapsot adtak a most érkezőnek, hogy a lelátók beleremegtek. A harcos korábban is sok tornán diadalmaskodott már, s minden esetben nemcsak méltóságteljes volt, hanem nagyvonalúan a nyereményéből adott a szegényeknek is.

Sir Trumbold megemelte vaskesztyűs kezét, és miközben megtáncoltatta egy kis körben lovát, széles mosollyal intett fegyvernökének a pajzsért és a kopjáért.

A talpas pajzsán egy fehér színű hattyú világított (ugyanaz, mint a köpenyén), a fémen alul két ezüst vonalban hullámok szimbolizálták a tengert. Az oldalán egy nem mély horpadás sávja látszott, s ott a festés kissé megtompult a korábbi betalált öklelésekkor.

Miután ő is megkapta a „védelmet” és a jóval hosszabb fegyvert, mint amit csatában használtak, elhalkult a tömeg.

– Köszöntsétek a torna jelenlegi urát, aki e pillanatban Sir Leon Bringe helyett nem más, mint az ő fia: Sir Etele Bringe!

A díszes páholy alatt ekkor felállt a fiatal Triannita. Arcán halvány mosoly futott szét, majd megigazítva fekete köpenyét intett, hogy szólni kíván.

Mellette ült legjobb barátja és társa is; Sir Steve bekötözött kézzel emlékezhetett a tegnapi történésekre, ahol igen hamar kilökték a nyeregből. De tudta, hogy ha ott veszített is, vállán a Triannita kereszttel és a rendhez tartozásával egy adott helyzetben többet nyerhet, mint egy torna bajnoki címét. Felnézett a szólni készülő barátra és csak mosolygott.

– Mint láthatjátok, sajnos sem urunk Robert király, sem atyám nem lehet most itt eme eseményen – kezdte az ifjú Bringe. – Mivel királyságunk irányítása megkívánta, hogy ezen időben ők most tanácskozzanak, nekem kell vezényelnem a párviadalt. Halljátok ti is, mint előttetek a többiek, hogy igazságos és becsületes küzdelmet kérek tőletek! Mivel ketten jutottatok ide, hol eldől ma a torna győztese díj, tudjátok hát: ahol egykor őseink vére hullott érettünk, ez az alkalom most az ő tiszteletükre van! Áldást számukra az egekben s áldást számukra a föld mélyében.

– Ámen! – kiáltotta a tömeg egyszerre, és a kezek a homlokokhoz, a fejek az ég felé emelkedtek.

A megépített lelátó oldalában az égre tekintő Tommen nagy levegőt vett és elnevette magát. Egyszerű csuhája magáb aszívta a nap melegét, kopott kordája együtt remegett az ülőhelyének rezgéseivel.

„Még élvezi is, hogy rá figyel mindenki” – gondolta és ő is megismételte a Mindenek Atyjának adott mozdulatot.

Tomment mélyen nyugtalanította, hogy atyja és a király, meg néhány ember nincs itt, de bízott az Úrban, és mielőtt a három napja hallott hírekre gondolt volna – amiben garázdálkodókról meséltek –, visszazökkentette figyelmét a jelenbe.

A beszédet tartó lovag kivárt egy pillanatig, majd erősebb hanggal folytatta:

– A győztes pedig jutalmul megkapja a trófeán túl az ezer arannyal teli ládát, a vesztes lovát, fegyvereit, s az általa ajánlott két falu feletti jogokat! Hajj, rá, hajj! – kiáltott Etele, majd megemelte kezét.

A fegyvernökök oldalra léptek és mosolyogva, izgatottan figyelték a következő perceket. A tribün oldalában lévő harsonások megfújták jelzésként hangszereiket, a kissé rezgő és hangos „dallamokat” a szellő magával vitte a hegyek felé. A lovagok szembefordultak, leeresztették a sisakrostélyokat, majd leengedve az eddig az ég felé meredező kopjáikat, megindultak egymás felé.

A nézők elhalkultak, a lovak lábai alatt megmozdult a föld. A vasalt paták fűcsomókat és földet szórtak szét; dübörögve közeledett a két hús- és fémtömeg. A hangos dobogás felgyorsult, majd a két lovag úgy csattant össze a pálya két oldalát elválasztó palánk fölött, mint amikor egy kaput az ostromnál megdönget a faltörő vaskos feje.

Reccsenés hangja sikított a világba, faszilánkok hullottak ezer irányba a következő pillanatokban. Fémes csikorgás hallatszott, s mindkét ló felnyerítve és meglassulva zúgott tovább az elindulási vonalában. A nép felhördült, majd többen talpra ugorva figyelték, hogy a nagy kavarodásból ki és hogyan jön ki.

Sir Blooding körül megállt a világ. Az ütközéskor beszorult a levegő a mellkasába, a bal oldalából először semmit nem érzett. A tompaságot aztán felváltotta egy mélyről érkező fájdalom, ami végigrobogott a karján, át a vállába; mire kinyitotta a szemét, már az egész teste fájt. Egy pillanatig a levegőben úszott, majd hatalmas puffanással csörömpölve esett át a palánkon. Pajzsa, ami ezen a tornán már nem az első volt, kettérepedve repült a terület szélére, kopjája darabokban hullott szerteszét körülötte. Mellkasán hatalmas horpadás éktelenkedett, s néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt a fűben.

Lova ijedten vágtatott a tornapálya végébe, ott a fegyvernök ugrott, hogy elkapja a nem kicsi és izmoktól duzzadó, erős csatamént.

(Ez sem volt egyszerű, hiszen a ló csak ritkán fogadott szót másnak, mint a gazdájának vagy esetenként az őt gondozó lovászoknak.)

A másik lovag dárdája is kettétört a fogásnál, a vége meg széthullott a fűben, de ő a nyeregben maradt. Végigvágtatva a saját oldalán megállt az előbb még az ellenfél részén, majd megfordulva figyelte, hogy mi a helyzet a másikkal.

Amíg ismét eltelt néhány szemhunyásnyi idő, érezte, hogy szájába vér tódul; az ütközéskor elharapta nyelvét. Lihegve vette a levegőt és felcsapta sisakellenzőjét.”

***

A borító ismét kemény feladatot jelentett feleségem és Kaszás Zsófi számára, de ezúttal is rendkívüli végeredménnyel zárult a kooprodukciójuk! A kép hangulatot próbál átadni és színeivel, képvilágával kéri az olvasót: vegyél kézbe!

Miután néhányan olvasták a már kész kötetet, megosztották velem véleményeiket:

„A Fehér Kéz története is nagyon izgalmas volt; tetszett, hogy a kötet elején „feladtad a leckét” a kedves olvasónak azzal, hogy a hajó pontos kinézetét, kapitányának a kilétét homályban hagytad, csak az a bizonyos zászló volt egyértelmű jelzés… majd később sor került az ütközetre, Tamara is megjelent, de hogy pontosan ki is volt ő, és hogy mi volt a szerepe a hajó életében, csak a végén derült ki.”

***

„…azon, amilyen részletesen, élethűen elképzelsz, és leírsz egy-egy tájat ‒ legyen az egy apró, szerzetesi szoba, vagy egy hatalmas kikötőváros – újra elámultam, és elgyönyörködtem benne!”

***

„Most egyszerűbben írtad le a dolgokat, mint természet, ruhák, lovak, emberek, stb és mégis jó.”

S egy apró jelzés a korrektortól, Kesjár Erikától, akinek itt is nagy-nagy köszönetet mondanék, hiszen jókora munkát végzett minden kötetnél:

„…Oké ‒ vissza kell jutnom a fedélzetre.”

‒ Anakronisztikus ez az oké, javítsuk.


A sorozat ezen részét is az Underground Kiadó webboltjában lehet megrendelni.

Mint eddig még mindig, a történetet úgy zártam le, hogy az olvasó ‒ ha fejben is ‒ tudja magában folytatni. Legyenek félbehagyott gondolatok, kissé „lógjon a levegőben” a vége. Ez egyrészt jó játék arra, hogy érdekelje a folytatás ‒ már ha jön ‒, másrészt pedig amíg az megjelenhet, aki elolvasta és várja, gondolkozzon azon, hogy mi lett, mi lesz majd a szereplőkkel, mi a jövő.

Na és igen, én már tudtam: mi lesz utána.

Két hét múlva kiderül!

A Triannita sorozat 4. része ‒ A sámán álma
Tagged on: