A Triannita sorozat 3. része ‒ A bitorló fivér

Mindig azt mondom, hogy bármi adhat ihletet. „…egy esőcsepp, egy vihar, egy rockopera…”

Sosem gondoltam volna gyerekként, hogy jelenik meg majd könyvem, de azt meg pláne nem, hogy ehhez nem más, mint az István a király rockopera ad majd ihletet.

Volt már könyv, egy jelenet egy kötetből, egy film, de ilyen típusú mű még nem varázsolt el annyira, hogy magát a témát fogjam meg. Páran már ugyan hozzányúltak ‒ több-kevesebb sikerrel ‒, de nekem az eredeti, az első és utánozhatatlan szereposztással tetszett, tetszik a legjobban. A szereplők játéka, a hangok ‒ énekek és szövegek is ‒, a látványos, ám mégis egyszerű díszlet és a téma, aminek jelentős része fikció,olyan tökéletes, ami magával vitt mindig.

Igen ám, de mi is történt igazából akkor és ott? Miként és miért is győzött István, valóban olyan gonosz volt Koppány, és milyen volt a sólyi csata?

Mire észbe kaptam, jöttek a könyvek, az internet és ezalatt még néhányszor ismétlésként néztem és hallgattam az előadást is. Az első előadást a Királydombon ‒ ami azóta már nem létezik a Városligetben ‒, a Pesti Magyar Színházban egy fergeteges szereposztással (ez volt az egyetlen, ahol majdnem ugyanazt éreztem, mint az eredetinél; kiemelve a regös szerepében Szélyes Imre művészurat, akinek az előadásmódját magamban megsirattam, mert annyira tökéletes volt) és a nem régi 3.0-ás verziót is (amiben egyetlen rész tetszett nagyon, az „Áldozatunk fogadjátok”).

Még olyan ötleteim is jöttek, amikkel magasabb szinten kerestem meg embereket, de persze egy ilyen mű esetleges eljátszása mondjuk egy másik helyen sem egyszerű és olcsó…

Ez aztán arra ösztökélt, hogy adott egy konfliktus, egy uralkodó, vannak fő- és mellékszereplők, egy csata. Miért ne férne bele egy Triannita-történetbe?

Olvasmányaim során több oldalról élhettem át magát az eredeti történetet, és az is tetszett, hogy mivel igazi írásos emlék nem maradt fent a sztoriról, a feldolgozás szabad.

Na és az sem véletlen, hogy eredeti szülőfalumtól, Csajágtól alig húsz kilométerre fekszik maga Sóly község, ahol végül megütközött a két hős!

Volt ismerős, aki azt mondta, hogy:

„Na persze, csak átírod a neveket, a helyeket és…”

Azért egy történet megírása nem ennyiből áll, és bizony A bitorló fivérnél ez nem is áll meg a lábán.

A másik ekkori gondolat és érzés azzal segítette a történetet, hogy itt nem akartam megint távoli tájakat kutatni, nem akartam a net segítségével megint kiruccanni más földekre, hanem itt, ahol maguk a regények, a ciklus főkirálysága fekszik, most itt történjen minden!

S még egy morzsa is fontos volt: mindig jó és szép tavaszi vagy nyári időben estek meg a kalandok, hát indítsak végül egy részt havas, téli időben.

Tudtam, hogy itt is lesz csata, itt is fontos momentum egy vár ostroma (ha már Koppány, akkor ugye ő járt Veszprémnél, és a fő ütközet, a sólyi csata), adottá vált néhány kihagyhatatlan részlet, majd…

Lássunk hát megint egy részletet a könyvből, hogy hová fajultak az előbb felsorolt előzmények.

***

„Hord megfogta a lova kantárját és megsimítva az oldalán a kardját. Rápillantott az arrébb várakozó sámánra.

A tőle jóval alacsonyabb, görbelábú és bozontos szakállú emberke pislogva nézett rá. Testét szarvas, kecske és egyéb állatbőrök fedték. Az alatta kissé lobogó, fekete köpenyén oldalt ugyanolyan színű madártollak meredtek szét minden irányban; a háta közepén apró csontokból vastag vonalat rakott fel a nem mindennapi ruhára a gazdája. Mellkasának két oldalán alig észrevehetően két kifehérített madárlapocka világított, amiből az egyiket vérrel vörösre festettek a még nagyobb, túlvilági segítség erejének kifejezése végett. Karjai kikandikáltak a mindenhonnan rájuk lógó végtagmaradványok alól, amiket hite szerint nem vágott le az elejtett állatokról. Görbe hátán csilingeltek azok a csontfüggők, melyeket lótrágyával bekent és tüskékké formázott hajába kötött. A derekán körbefutó kötélen apró bőrzacskók lógtak, némelyiken érthetetlen minták voltak felfestve. Bal kezében egy kicsi állatkoponyát és mindenféle madártollakat, színes rongydarabokat magán tartó botot fogott, a másikkal időnként megütötte a bőrdobot az oldalán. Lába – amin egy északi medve talpából készített bocskor volt –, szinte fénylett a sáros földön, amit a korábban arra járó katonák csizmái annyira felpuhítottak, hogy úgy cuppogott, mint egy anyja mellét szopó csecsemő szája.

– Sárral és mocsárral ölelkeztem, míg lelkem a távolban járt – motyogta Thordnak és egy falevelet kezdett elrágni, amit a ruhája alól vett elő.

– A sár halált jelent. De már nincs visszaút – felelt a vezér és felszállt a nyeregbe.

– Nagyon nagy a sár.

– Akkor sokan vesznek ma oda, s köztük lesz Robert is. De, Zúdár, biztos, még ha veszik is mindenki, te a saját lelkednek ura maradsz. A szellemeid majd segítenek.

– Ááá ííí ooo ummma! Uummmaaa! – visította a varázstudó és körbe-körbe kezdett táncolni ura és a lova körül, s eközben az oldalán lévő, nyírfakeretes dobját egyre gyorsabb ütemben verte. A hajlított, tojás alakú szélen lógó fémtüskék olyan hangerővel kezdtek el kolompolni, mintha egy vásári, csörgős társulat zenélt volna minden irányból.

A hatalmas, éjfekete ló hátracsapta füleit s topogni kezdett. A férfi, aki rajta ült, megsimította az állat nyakát, és aztán, amikor az nem mutatta jelét, hogy megnyugodna, csizmája sarkával úgy rúgta oldalba, hogy amaz felnyerített.

– Megmondtad a jövőm, hát akkor megyek és beteljesítem! – kiáltott rá a földön ugrálóra, és miután lovát a hátsó lábaira állította, kivágtatott a sámán által táncolt alakzatból.

Számára is szent volt a földön ugráló művelete, de már nem félt semmitől. Sem amaz gondolataitól vagy átkától, szellemeitől, de a haláltól sem.

Harcosai több csoportban állva várták, hogy miképp tehetik a dolgukat: eltiporni az ellenséget. Amikor felálltak, hogy elfoglalják majd a mezőnek az ő felőli oldalát, Thord két szót kiáltott csupán:

– Mindenkit legyilkolni!

– Thord! Thord! Legyilkolni az ellent! – dübörögte a tömeg, aztán mindenki megfogva fegyverét megindult a korábban – rövid idő alatt – megjelölt helyére. A sereghez tartozó nemesebb férfiak között volt nem egy jól felszerelt katona is, de a többség könnyű bőrpáncélt és csontokból összerakott vértet viselt. Fegyvereik között lándzsák, kevés íj s kardok tömkelege is felfénylett az egyre erősebben tűző napfényben; ezek alapján igazította össze a támadó hullámokat Thord.

A tartományi hadurak maguk és zászlajuk köré gyűjtötték a saját csapataikat, így ők erősítették azt a csapásra szánt részt, amiben bízni lehetett, hogy eredményesen tud fellépni a pajzsfalak ellen. Mögöttük készültek összeállni a válogatott íjászok, s hátul pedig mindazok, akik a tanácsosok szerint ölni jók. Ez utóbbiaknak lobogó helyett egy keresztrúdra erősített, valamilyen szimbólummal festett lepel mutatott jelet; a nagyobb csoportok viszont a vezér saját vörös és sasos selymét követhették.

Thord, miközben középre állt, ahol egy ék alakú lovascsapattal akart betörni egészen Robertig, megpillantott egy apró, fekete-fehér színű és villás farkú madarat a rét szélén lévő bokor szúrós és alig levelező ágán. Amaz idegesen nézelődött jobbra, majd balra, valamit fogott a csőrében, amit aztán ki is ejtett onnan. A lehulló zöld színű szárhoz tartozott egy alig látható lila virágfej, de mire végiggondolta volna az őt és a történést figyelő férfi, hogy ezek a jelek mit jelentenek, a tollas már el is szállt. „

***

Ennek a résznek a borítójánál már a feleségem is segített; az alapötletet több hónapig rágta, s mire maga a kép elkészült, jó pár hónap telt el. Természetesen a jó munkához, a végeredményhez ismét Kaszás Zsófia munkája kellett.

S hogy akik olvasták, közülük is néhányan, mit jeleztek vissza? Íme néhány reakció összegyűjtve:

„Több olyan részlete is volt a könyvednek, melyet többször is
újraolvastam, mert nem tudtam betelni vele! Ilyen például Andrew
gyermekének a keresztelője; az a mély hitből, szeretetből fakadó ima ‒
áldás ‒, melyet Szent Matherius szavain keresztül a szerzetes testvér
a kis Steve-ért elmondott, több, mint csodálatos! Annyira életszerű az
egész szertartás, bizonyos értelemben ugyanakkor annyira más, mint
amit ma megszoktunk… csodálatosan kidolgoztad, »megálmodtad« a
legkisebb részletekig, mint például a díszpárna, aminek a közepére a
kisbabát tették, vagy az odakészített cipó… ez a gondosság,
részletesség nem ismeretlen a számomra, hiszen az összes, általam
eddig olvasott írásodra jellemző, de ez a jelenet tényleg nagyon
kedves a számomra.”

***

„Összegezve ahogy a többi ez is nagyon tetszett. Olvasmányos, érdekes, nem
állóvíz. A történet és a szereplők visznek magukkal.”

***

„Belehalsz a részletekbe. A fegyverek a ruhák, a lovak, várak, hegyek, folyók, patakok, mezők… Lehetséges, hogy ez így kerek, de az összes ciráda, minden megírva kicsit sok. Hát az biztos, hogy van türelmed írni; egy egészen biztos, az első rész a legjobb. Vigasztalódj azzal, hogy a nagy írók is hibáznak, ha több részt írnak. Lásd például a Hunyadi-sorozatot.

A témát jól kitaláltad, lehet vinni ameddig akarod, csak nehogy ellaposodjon.”

A kötet – mint a többi is – megvásárolható előrendelés után az Underground Kiadó boltjában. A rendeléshez a link:

Nem titok, de a sorozatnak itt még nem lett vége, és ahogy korábban, már itt tudtam: honnan és merre indulhat tovább a lovagok, s az egyéb szereplők sora, sorsa.

Két hét múlva hozom a negyedik részről szóló részt, addig is jó olvasást!

A Triannita sorozat 3. része ‒ A bitorló fivér