A Triannita sorozat 2. része ‒ Az árnylovasok

Amikor befejeztem az első kötetet, még nem tudtam, hogy írok majd folytatást. Igaz, hogy „függő játszmával” hagytam abba az első könyvet, de akkor csak így gondoltam jónak.

Miközben nagy példaképem sorozatát olvastam ‒ már ki tudja hányadszorra ‒, az egyik jelenete nagyon mély benyomást tett rám. Bár ez egy halálos jelenet volt, a kép érzése, a megdöbbentő történés írásra sarkallt…

A második rész gondolatai, amikkel nekifutottam az írásnak, végtelenek voltak. Nem volt keret, nem volt irány, csak egy ködös cél: valamit el kell hozni, védeni, kalandok…

Szemem előtt végtelen tengert láttam és hajókat. Lehet, hogy a Trianniták vízre szállnak? Lehet, hogy még jobban bevonhatom kissé a „magyaros” ízt és a regényekben szereplő tájakat, melyek nem véletlen lettek olyanok és hasonlóak, mint eredeti társaik? Kapnak még valamit az egykori magyarságból?

A kötet eleje ‒ már amit annak hittem ‒ elindult, és az akkori gondolataimban egy ékszer képe – egy óriási gyémánt ‒ lebegett, a kötet munkacíme pedig „A Déli-sarkcsillag” lett.

Jó ideig aztán valahol állt a történet a második felvonásnál. Valami nem ízlett, valami nagyon nem akart összeállni, és rájöttem: megint csak egy kaland, ahol a lovagok elmennek valamiért valahova, majd visszajönnek?

Többet akartam, mást, de azzal az érzéssel, ami a Triannitákat élteti, mozgatja.

Végül egy zenét hallgatva, egy régen olvasott könyv emlékeimben létező borítója adta meg a második rész címét: Az árnylovasok.

Innentől kezdve a betűk , az oldalak szaporodtak, és ha néhol újra is jártam a szereplőimmel a korábbi színtereket, amellett, hogy újítottam, volt módom szélesíteni mind a királyságot, mind a lovagokat, kalandorjaimat.

Volt olyan, hogy egyiket „megöltem” , másikójukat igazibbá, főszereplőbbé tettem. Megalapozhattam a későbbi királyság uralkodóját is, s az egyik legnehezebb színt vihettem bele a könyvbe: a csatát és az ostromot, ami egy középkori történetben elkerülhetetlen.

Hetekig ültem a pipámmal, és próbáltam lefesteni magamban egy mezei csatát, majd amikor aztán ez megszületett, már vágytam a várostrom leírására is.

Végül a megint sokfelé kalandozó főszereplők királyt, nevet biztosítottak a történetemnek, minden és mindenki meglelte a helyét az ottani jelenben, és az ekkor már ködösen, de éledező folytatásban is.

Kik az „Árnylovasok”? Merre viszi a sors a főhősöket és „miből lesz a cserebogár”?

Ízelítőnek itt is mutatnék néhány sort a kötetből, amit hűen az elsőhöz, szintén színeznek betétek a Szent Szavakból, Örsi Ferenc A Tenkes kapitánya vagy Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéből.

***

„A szekeréről lerángatott férfi nem volt gyenge, de az idegenek már puszta megjelenésükkel elbizonytalanították. Remélte, ha nem ellenkezik, talán élve megússza a találkozást.

Az ütés, ami halántékán érte a férfit, annyira elszédítette, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Mire feleszmélt volna, újabbakat kapott, melyekből jutott a gyomrára és a mellkasára is, de ezek sokkal tompábbnak tűntek, mint az arcára mértek. Inge ‒ amit a támadók annyira megtéptek, hogy több helyen is elszakadt – rácsöpögő vérétől elvesztette eredetileg szürkés színét. Barna, göndör haja belelógott szemébe, amit félig lehunyva tartott. Hiába szerette volna kinyitni teljesen, képtelen volt rá, annyira meg voltak már dagadva a pofonoktól.

– Szóval bort viszel a városba? Na, és melyik talpnyalónak árulod püspökünk szőlejének nedűjét? – kérdezte a páncélinget viselő katona, aki – jelezve, hogy bármi is a válasz, nem lényeges – még egyet ütött az áldozatra.

– Áruló kutyák! – morogta amaz felkészülve a következő csapásra. Az pedig nem váratott magára.

Összeesett. Az egyik fegyveres még gyomron is rúgta fekete csizmájának hegyes orrával.

– Vágd le a fejét! A hordókat a szekérrel meg azzal a gebével pedig vigyük el gazdánknak! A múltkorinak nagyon örült…, akárcsak mi az aranynak!

A piros köpenyt viselő katonák hárman voltak. Fejükön ezüstös sisak virított, ami arcukat szabadon hagyva csak orrukat és tarkójukat védte egy esetleges csapástól, forgóként fehér, vékony toll emelkedett az ég felé. A mellkasukat védő, fémkarikákból álló láncing felett vékonyabb tunika lobogott, amin haránt futó, bíbor kereszt jelezte hovatartozásukat. Fekete nadrágjukat csizmájukba tűrték, melynek sarkán durva és megszürkült sarkantyú pendült, ha leugrottak lovaikról. Oldalukon kardot hordtak. Eddig egyikük sem húzta elő fegyverét, puszta kézzel bántak el az egyedül utazó árussal.

A földön térdeplő emberhez legközelebb álló most megragadta pengéjének markolatát, és kihúzta azt hüvelyéből. Két kézre fogva felemelte, hogy pontot tegyen a zsákmányszerzés végére. Abban a pillanatban vastag, fekete és rövid nyílvessző csapódott a semmiből jobb kézfejébe, amitől elejtette a fegyvert.

– Aaarrgghhhh! – üvöltött fel, majd eltorzult arccal forgatni kezdte fejét támadóját keresve.

– Mi ez? – kiáltott társa, aki közben szintén előhúzta kardját.

A fák között egy lovas tűnt fel. A pej ménen vágtázó ember fekete köpenyt, fekete inget, nadrágot és ugyanolyan színű sisakot viselt. Vad tekintet villant a meglepett keresztesekre az arcot eltakaró kendő mögül. Szinte port sem vert fel jöttében.

Mire a katonák felocsúdhattak volna, sebesült társuk feje a porba hullott, teste tompán puffant a földön.

A sötét lovas bal vállán fehér, vékonyan hímzett jel virított: „Y” alakú, dupla száras kereszt.

– Ez a jel… – kezdte az egyik katona, majd kivédve a rá mért ütést, megpróbálta támadóját lerántani hátasáról.

– A Trianniták ideje lejárt! – kiáltott a társa, majd megkerülve a lovat, a másik oldalról vette fel a harcot, hogy bajtársának segítsen.

A köpenyes hol ide csapott, hol onnan védekezett, de nem esett ki a ritmusból – mivel hátasáról tudott küzdeni, előnyben volt. Megrántva a szárakat ágaskodásra bírta lovát, aki mellső patáival kapálni kezdett, és olyan erővel rúgta meg az egyik katonát, hogy az összetört fejjel bukott hasra.

– A Trianniták ideje sosem járt le! – kiáltott fel, majd félreütve a szúrást támadója fejére vágott. Bár a csapás elcsúszott a sisakon, az meghorpadt, rövid, de erős csengést okozva gazdája füleiben.

– Ugyanaz lesz a sorsod, mint a társaidnak! – rázta meg fejét, majd meglódítva karját újabb támadást indított.

Egy pillanattal később a Triannita egy rántástól lezuhant a földre. Nem esett kétségbe: megmarkolta pengéjét és hiába jött a „fejleválasztó” csapás, hárított. Felugrott, s már talpon vette fel a küzdelmet.

– Ki vagy te? – kérdezte a katona elkapva ellenfele kezét. Ha megszerzi annak kardját, előnyhöz juthat!

– A végzeted!

A pengék a földre zuhantak – a csatázók puszta kézzel folytatták az életre-halálra menő harcot.

A megtámadott árus közben a földre hanyatlott. Már nem látta, amint a küzdők mellézuhantak. A kocsi elé fogott ló idegesen rángatta kissé bozontos sörényű fejét, de mivel az események előtte folytak, helyben toporgott. A felülre kerülő álarcos férfi kétszer orrba vágta ellenfelét, majd amikor a sisak orrvédője felszakította gazdájának arcát, a bizonyosság végett még egyet rácsapott. Az alulmaradt elvesztette eszméletét, marka ernyedten csúszott le ellenfele csuklójáról.”

***

Itt kell megemlítenem azokat az apróságnak nem nevezhető történéseket is, amik megérnének egy külön írást is, de most csak röviden mesélem el.

Az egyik legnagyobb ajándékot kaptam ekkor a páromtól ‒ aki azóta már a feleségem ‒, s ez nem más, mint a Triannita lovagok általam megálmodott palástja! Mire észbe kaptam, a fekete anyagból készített, kámzsás köpeny ‒ bal vállán a fehér, dupla száras kereszttel ‒ már rám méretezve a tulajdonom volt.

A kutatásban sok szempont segített, de fontos kiemelnem, hogy a visegrádi Szent György Lovagrend segítségével testközelből (ekkor még csak elsőre) élvezhettem a 2011-es Palotajátékokat és az egyik leírt jelenetemhez a Szent István Bazilikában megtapinthattam a porcelánból készített Szent Korona másolatát is! Ezek olyan élmények, melyeket azóta is vissza-vissza idézek…

Hasonlóan az első részhez, most is megmutatok néhány véleményt a könyvről. Mint korábban, megint nem írnék nevet, csak néhány gondolatot:

„A Szent Szavakból vett idézeteket pedig nagyon szívesen olvasom; bölcs
gondolatok, és mindenképpen gazdagítják a történetet, így még
határozottabb elképzelése van az olvasónak arról, mit is foglal
magában a Mindenek Atyjába vetett hit. Az pedig külön nagyszerű ötlet
a részedről, hogy itt van Grand karaktere, aki nagyon jól ismeri az
Írást, és van mellette egy másik bajtárs ‒ korábban az idősebb, most
az ifjabb Bringe személyében ‒, akinek, bár a nyitottsága megvan
hozzá, de nem volt módjában ilyen mélyrehatóan tanulmányozni a
vallásuk alapját jelentő könyvet. Így egyszerre tanítja Andrew a
bajtársát, és az olvasót is. (…) Hadászati szempontból is sokat tanultam; kiegészítettél, vagy
felszínre hoztál az emlékezetemből olyan emlékeket, amelyeket
történelemórán hallottam ugyan, de csak nyomokban maradt meg, mert
ezelőtt sosem érdekelt igazán… de most kíváncsian olvastam,
igyekeztem magam elé képzelni, hogyan is vonulnak a katonák ‒ elöl,
két sorban a pajzsosok, mögöttük a számszeríjasok stb. Rácsodálkoztam
a hajítógépre, arra a pontosságra, amivel Zamen tervrajzát
kidolgoztad, és érdekelt, hogy melyik stratégiai pontnak mi a
jelentősége. Elborzadtam a „lángoló folyadéktól…”

***

„Jók a harci leírások viszont, én nagyon hiányolok térképet és váralaprajzot. A végén a lista sokat segít, de gondoljunk A Gyűrűk Urára vagy akár az Egri csillagokra.
Mi lett a Püspökkel? Valami vadállat, és mégsem jelenik meg. De ha nagy hősöket akarunk ábrázolni, az ellenfelet kell naggyá tennünk (pl. a szultán leírása a Szigeti veszedelemben.)”

***

„Indítasz egy felütéssel – aztán elkezdesz mellébeszélni. Oké, el kell mondani, hogy mi is
történt a királyságban az eltelt évek alatt – de nem úgy, hogy
félbeszakítasz a történelmi előadással egy akciójelenetet! (Annak már
az is éppen elég volt, hogy a kellős közepén, midőn a történést várná
a nép, elidőzöl Bringe kinézetén.)!”


A második kötet borítóját is Kaszás Zsófia készítette, minden részlete tükrözi a történet hangulatát.

A kötetet az Underground Kiadó adta ki, itt lehet megrendelni, illetve megvásárolni.

Szélesedett a világ, amiben a lovagok kalandozhatnak? Akadhat még hely, történés és újabb személy, aki színre léphet? Van még esemény, ami újabbat ihletett?

A két hét múlva jelentkező folytatásban, ahol a harmadik részről írok, kiderül.

A Triannita sorozat 2. része ‒ Az árnylovasok