A Triannita sorozat 1. része – A kettős küldetés

Mivel a blogomban írásaimról és magamról adok hírt és információkat, eldöntöttem:

Egy olyan sorozatot indítok most, ami egy könyvciklusomról szól. Ez pedig nem más, mint a Triannita sorozat…

Azzal kell kezdenem ‒ na csak azért, hogy ne ismételjem magam korábbi írásom okán ‒, hogy ez az a könyv, amit álnevemen adtam ki. Ez a név pedig a J. A. A. Donath.

Mit is takarnak a betűk, és miként lett ez az írói álnevem? Miért nem választottam magyar nevet (mindjárt kiderül, hogy pedig ez is az), és hogyan kötődik ez a Triannitához?

A betűk a következő nevet takarják: Jenei András Attila Donath.

A rövidítés nem véletlen, és azért erre esett a választás, mert azt tapasztaltam: ha az ember fantasyt ad ki, talán jobban felfigyelnek rá azok, akik ezt a műfajt kedvelik. Miért? Erre nem tudom a választ, de valamiért így van.

A rövidítés pedig nem véletlenül hasonlít a nagy fantasy írókéra, mint éppen J.R.R. Tolkien, vagy éppen egyik nagy példaképem, G.R.R. Martin nevére. Kérdezheti bárki, hogy rendben, de az ő nevük azért ilyen, mert az angolszász nevek fordítva vannak…

Hát én meg magyar vagyok, és mi ilyen sorban írjuk a neveinket, tehát nálam a normális sorrend adja ki a betűket.

Mit keres az „Attila” a valódi nevem után? Édesapám harmadik neve volt ez, így az ő tiszteletére vettem be a sorba. A következő, hogy honnan jött a Donath? Erre pedig csak azt szoktam felelni, hogy egy olyan nevet kellett választanom, ami valahol méltóságot sugároz, és benne van a „don” szócska.  A Donaldról mindenkinek a kacsa jut eszébe, hát ezért lett Donath.

(Az már csak hab a tortán, hogy a sorozat utolsó részében ‒ A skorpiók útjában ‒ még valami kiderül majd a névről…)

A nevem után jöjjön hát az első rész.

(A sorozat általánosságban itt találhatók bővebb információk.)

Az első rész a kettős küldetés címet viseli. Ez azért lehet találó, mert ebben a részben a főhős‒ Sir Storm Bringe ‒ egy olyan útra indul, ami nemcsak az ő életét, hanem később az egész királyságét is befolyásolja majd.

A fiatal molnárlegény élete sok megélt trauma után és persze miután már lovaggá ütötték, azzal kezdődik, hogy az őt avató szerzetes megbízza: vigyenek el egy alapító levelet egy kolostorba. A feladat nem tűnik nehéznek, de mint ahogy az lenni szokott, a dolgok egészen máshogy alakulnak. Megtámadják őket, majd miután az avatót megölik, a levelet – azt gondolva, hogy erőt ad a betegségekkel szemben ‒ elviszik messzi távoli vidékre, távol a királyságtól…

A történetben azon túl, hogy megismerhetjük a főszereplőket, bepillantást nyerhetünk a lovagrend és a szerzetesrend életébe, az ottani világ történelmébe, szokásaiba, és egy hosszú és kalandos út bemutatásával mást is lefest. Idegen tájakat, további népeket, városokat mutatok be, hogy lássa az olvasó, hol élnek a szereplőim, merre járnak, és kik veszik közre a medence országát, kik a szomszédok.

Mivel célom egy kora középkori világ megalkotása volt, fontos momentum lett a hitvilág is. Ehhez – ha már kitalált az egész ‒ kellett egy istenség, egy szentírás. (Ki hallott már olyan szerzetesrendekről, lovagkori írásról, ahol ne kapna szerepet a hit?) Ehhez pedig nem vehettem kölcsön a mi életünkben fontos szerepet betöltő Bibliát. Így született meg főistenként a Mindenek Atyja és a Szent Szavak. Ez utóbbiból többször idézek a könyvben, s mindegyiknél amellett, hogy törekedtem a bibliaihoz hasonló nyelvezetre, belecsempésztem vagy egy elmagyarázó történetet, vagy egy tanításnak szánt gondolatot, bölcsességnek vélt leírást. Hogy ez mennyire sikerült, azt döntse el az olvasó.

A kötet második felében – meg persze majd a többinél is ‒ több momentum hasonlít a magyar történelemhez. Ez sem véletlen. Itt az egykori honfoglalás adott némi árnyékot…

Mi lett a főhőssel, legjobb barátjával Sir Andrew Granddel és a küldetésekkel?

Vándoroljon velük az olvasó színes tájakon át vezető útjukon, és átélheti kalandjaikat…

(Lesz benne párbaj, fogadó, egzotikus vidékek, s némi romantika is.)

Íme egy kis részlet a könyvből:

„A sehonnan, villámként előtűnő lovasok hatalmas port kavarva rontottak be a házak közé. Hangos csatakiáltások hangja, sikoltozások zaja hallatszott mindenfelől. A minden irányba süvítő nyílvesszők pillanat alatt összevisszaságba sodorták az embereket.

A malomból kilépő Storm rögtön tudta, hogy barbárok támadtak rájuk. Apja a lakóházuk felé rohant, majd mielőtt beugrott volna az ajtón visszakiáltott:

– Fogd a kardot a henger alól! – és eltűnt befelé.

A falu házainak teteje egy kivételével mind nádból készült, a rájuk dobált égő fáklyák és a tüzes nyílvesszők rövid idő alatt lángba borították mindet.

A harcosok nem válogattak. Akadt, amelyik az éppen a tűzből menekülő asszonyokat mészárolta le, de az sem maradt ki, aki gyerekét próbálta megóvni. Sírás, jajveszékelés, halálszag lepte el a környéket.

A fiú izgatottan matatott a malomkő alatti henger aljánál, majd amikor nehezen meglelte a koszos rongyokba csavart pengét, letépte a vásznat, és kilépett a helyiségből.

Az udvaron három lovas fogadta. Ebből kettő valamiféle sisakban, másikjuk egy elejtett állat prémjében feszített lova hátán, a harmadik pedig egyszerű, barna bőrruhában épp akkor ugrott le ménjéről.

Aztán megállt az idő.

A kard hatalmas pengéje keresztülszakította apja egyszerű ruháját a mellkasán, a hátul kihatoló penge mellett minden irányban szétfröcskölt a kitóduló vér. Majd a másik harcos – hogy biztos legyen a győzelem – egyetlen suhintással a földre juttatta az idős molnár fejét.

– Neeeeeee! – ordította Storm, majd meglendítve kardját, utat tört magának apja felé a lovasok és a közötte lévő, földön álló barbáron keresztül. Széles és hatalmas erejű csapása kivédhetetlennek bizonyult, ellenfele megemelni sem tudta saját fegyverét, a kicsit ívelt, vastag kardot. Storm pengéje oldalról érkezett, levágva a jobb kart, egészen a szegycsontig hatolva a mellkasban. Az eddig bújtatott fegyver, amit apja rendszeresen tisztított minden gyakorlás után, teljes szélességében véres lett.

Ekkorra már mind a malom, mind a ház lángolt. Mire átlépte a legyőzött embert, a lakókonyhából kitóduló füst édesanyját is kikényszerítette bentről. A rémült asszonynak esélye sem maradt, hogy észrevegye halott férjét – a hozzá közelebb lévő harcos ugyanúgy végzett vele, mint urával. Immár mindkét darabokra szakított tetem ott hevert az égő ház bejáratánál.

A fiú kiáltásra szánt ereje karjaiba költözött. Egy pillanatig ott állt halott szülei és a két lovas között, majd egyik kezével megragadta közelebbi ellenfelét, és lerántotta maga mellé a földre.

Közben a vadember társa megpróbált lesújtani, de balszerencséjére a lezuhanó testbe szaladt bele fegyvere.

– Áááááááá! – ordított fel társa, majd utolsó erejével a sebhez kapott és amint kibuggyant száján is a vére, elterült.

– Széttéplek! – kiáltott a lovas, és fejre irányuló csapással indította el a küzdelmet.  Az egyszerű, ám mégis hatalmas erejű ütés a földre lökte a fiút.

Ellenfele nevetni kezdett, de nem lassított és megint lecsapott. A felugró legény egy mozdulattal oldalra hárította az ütést, majd ugyanazzal a lendülettel átvette a támadást. A két kézre markolt kard felemelkedett magasan a feje fölé és csapást csapásra mért.

És még egy, és még egy… majd a lovon lévő ember fegyvere hatalmas csörömpöléssel darabokra tört. Nem maradt más a kezében, mint maga a kézvédős, hatalmas csontgombbal díszített markolat. Aztán érkezett a következő vágás, ami után a kar már csuklóig megrövidülve díszelgett a gazdája testén.

– Te döglesz meg! – kiáltott a fiú, majd keresztüldöfte fájdalomtól és meglepetéstől megbénult ellenfelén a kardot. A megrémült lovak szétugrottak; az is, melyről közben lezuhant immár halott gazdája.

Storm szétnézett, s amikor látta, hogy csupa szétvagdalt tetem veszi körül, messzebbre tekintett. Már a szomszéd háza is csak füstöt és vörös lángokat mutatott magából.  Udvarán épp akkor szúrták le a sikoltozó kisgyereket, aki földön heverő édesanyját rángatta.

– Átkozott kutyák! – ugrott át a két épületet és udvart elválasztó, fonott fűzkerítésen.

Éles fájdalom hasított először a bal lábába, majd a válla mellé, egészen közel a nyakához. Kardja kiesett a kezéből, ő pedig térdre rogyott.

„Most meg fogok halni” – gondolta, és utolsó reményként felnézett, hogy megpillanthassa azt, aki majd a fejét veszi.

– Than elveszi lelkedet, hogy szolgáld majd a túlvilágon! – szólt neki a férfi, aki kezében egy íjjal lépett oda hozzá. – Ezzel én végzek, menjetek és irtsatok ki mindenkit!

A kopasz fejű, lófarkas hajú harcos, aki Thannak nevezte magát, a földön lihegő ember fölé hajolt. Sűrű körszakálla keretbe fogta széles száját, amely gúnyos grimasszal jelezte minden áldozatának: legyőzöttsége csak a kezdet, amit majd a kegyetlen kivégzés követ. Zöldre festett, láncokból álló inge helyenként még lemezborítást is kapott; nyakában egy bőrzsinegen széttárt szárnyú madarat ábrázoló amulett fityegett. Bal kezén fekete kesztyű; a jobb, amiben az íjat tartotta, szabadon volt látható. Eddig használt fegyverét hátára illesztette, majd derekát körbefogó, széles övéből kihúzta ezüstszínű pengéjét.

– Than, gyere, itt vannak a fekete köpenyes lovagok, akik a furcsa keresztet viselik! – érkezett mögé egy társa, aki miután jelezte, hogy fogják menekülőre a dolgot, tovább is vágtatott prüszkölő lován.

– Ezt még megölöm! – vicsorgott, majd felemelte kardját.

A nem túl messziről érkező, kézi-íjból elindított vessző könnyedén fúródott bele a barbár tenyerébe, amitől kardja kiesett markából. Amaz felordított és odanyúlt. Aztán egy mozdulattal eltörte a fájdalmát okozó tárgyat, majd amint kirántotta a végeit, felugrott várakozó lovára. Bőven vérző sebét odadörgölte a patás nyakához, aminek amúgy is fénylő, fekete színe így még élénkebben csillogott.

– Ha nem halnál meg, akkor még találkozunk! – kiáltott vissza. Oldalba rúgta csataménjét, és port kavarva Storm arcába, elviharzott.

A fiú érezte, ahogy testéből elszáll a maradék erő, majd elfeküdt a földön.”

* * *

Mivel ez a kötet már 2011-ben megjelent, kaptam néhány véleményt és kritikát is róla. Igyekeztem a visszajelzéseket itt úgy összeválogatni, hogy helyet kapjon benne a pozitív és a negatív is. Minthogy ugye nem tetszhet mindenkinek egy írás, és nem egyféleképpen látjuk, olvassuk a könyveket.

(Nevet nem írtam egyikhez sem, de mind a jó, mind a kevésbé elfogadó magyarázatokból tudtam tanulni, és elfogadni a tanácsot ‒ ha kaptam…)

„Fantasy vagy történelmi regény?
Igazából egyik sem. Kitalált világban játszódik, a többi mind reális elem. Nem tudtam eldönteni, hogy most a magyarok vagy a kunok bejöveteléből merített az író, de egy biztos, hogy történelmünk adhatta az alapokat. (Gyűrű-hegység, nevek stb.) Egyébként lovagregénynek lehetne legjobban jellemezni.
Van munka mögötte?
Kell lennie, mert érződik, pl. a kiidézett malomrészlet. Látom, hogy sokat kutatott az író. Utánanézett az eszközöknek, a középkori építészetnek stb. Azonban ezt a tudást elrejtve kellett volna beleültetni a regénybe. A malomrészleten látszik, hogy erőltetett és felesleges. Nem kell.

Cselekmény?
Kicsit sablonos. Ha fogom magam, és végigjárom a tízemeletes panelunk összes lakását, és mindenkit megkérdezek, hogy szerinte minek kell benne lennie egy lovagregényben, megírjuk ezt a regényt…

Kezdő íróknál nagy hiba, hogy azt gondolják, az irodalmi mű valami olyasmi, ami nagyon-nagyon-nagyon távol áll a beszélt nyelvtől. Ez részben igaz is lehet, de azért nem teljesen. Gondolom, megvolt a törekvés, hogy választékos legyen a szöveg. Ennek eredménye nem a választékosság lett, hanem a magyar nyelv teljes megerőszakolása.”

***

„A rendkívül ízes, színes szóhasználatodban, a szemléletes
tájleírásaidban újra és újra elgyönyörködtem…

Rengeteg váratlan fordulattal tűzdelted meg, és rengeteg munka, megfigyelés előzi meg a
műveidet…”

***

„Most fejeztem be a könyvet, amit volt olyan kedves, és saját könyvtárából adott oda nekem. Igazán élveztem az olvasást, szórakoztató történet, viszi magával az olvasót. Nem beszélve a sok „ismerős” helyről és szereplőről. Egy kis kirándulás a magyar kora középkorba ‒ fantasy világba ültetve. Még egyszer köszönöm, hogy ezt a ritkaságot felajánlotta számomra!”

***

A borítót egy kedves kolléganőm és barátnője készítette a könyvhöz. Róla csak annyit mondhatok, hogy Kaszás Zsófiának hívják és majdnem mindegyik könyvem borítóját tervezte és ha nem is mind önállóan, akkor is részt vett a munkákban.

A könyv nyomtatott formában sajnos már nem elérhető, de a Magyar Elektronikus Könyvtárból letölthető.

Bízom benne, hogy képes elutaztatni az olvasót ebből a mai világból, és ha ez sikerül, akkor kíváncsi lesz majd a folytatásra is.

A második részről a következő írással jelentkezem két hét múlva.

A Triannita sorozat 1. része – A kettős küldetés

One thought on “A Triannita sorozat 1. része – A kettős küldetés

Hozzászólások kikapcsolva.