A Triannita lovagrend, avagy „Ha védelmezek, győzni fogok!”

Számtalan módon, és remélem, helyen is, olvasható a szó: Triannita…

S amikor valaki mégis úgy botlik bele, hogy maximum ismerős, de nem tudja hová tenni, érzem, hogy mesélnem kell róla. Még mindig mesélni valamiről, ami nekem mérföldkő az életemben, egy életszakasz, egy olyan világ és hit, amire büszke vagyok. Nem öntelten, csak örömtelien, de büszkén.

A szó, ami mögött egy kitalált lovag és szerzetesrend, egy fantasy világ, egy szentírás, egy könyvsorozat bújik meg, 2011-ben láthatta meg a napvilágot.

(A Triannita-sorozat Facebook-oldalán sok részletet olvashat az érdeklődő.)

Minden része a történetnek, minden egyes mozzanata köthető valamihez. Ha csak röviden szeretném átfutni, hogy miként lett az „Ez sza…, írj inkább egy másik könyvet” mondatból, amit egy másik írásomra kaptam kritikaként, egy ötkötetes sorozat, bizony estig itt olvashatná a téma figyelője. Mégis megpróbálom, aztán maximum pihenünk.

2011-ben nagy rajongója voltam George R.R. Martin Trónok harca sorozatának. Akkor még nem volt HBO-sorozat, csak az első pár kötet, és engem az bűvölt el, hogy miként lehet valamiről úgy írni, hogy az olvasó már az első oldalakon ott van a történetben. Én akkor elég részletesnek tartottam a leírást ‒ azóta tudom, hogy van ennél sokkal leíróbb könyv is ‒, s ha egy világban minden részlet a helyére kerülhet, és ettől életszerű, hát akkor az Martin Westerosa. Arról már nem is beszélek, hogy mindezt olyan karakterábrázolással és a történet sokrétű szálvezetésével fűszerezte, amire nagyon kevesen képesek.

Bár a fantasy nem állt nagyon közel hozzám, pláne a sárkányos fajtája, de ha ezt ki tudtam kapcsolni, akkor már nem is bírtam letenni a könyvet.

Az egy külön történetet is megér, hogy az első részben messze északon, a hóval fedett tájon kezdődik a mű, és én télen kezdtem olvasni az egészet, amikor is kint hullott a hó…

Szóval ennek és a fent leírt kritikai mondatnak köszönhetően eljött az a nap, amikor egy ismerős (pont az, aki lehúzta a könyvem, és sugallta, hogy írjak valami mást) jelezte: menjünk el a családbeli gyerekekkel a Margit-szigetre.

Hát mivel én mindig arra törekedtem, hogy a mai kölykök ne csak a szokásos hamburgert és társait lássák meg, hanem valami értéket is csempésszek a napba, utánajártam kissé a sziget történetének…

Alapok, amikre nem emlékszik az ember, ugrottak elő, és egy olyan mondat, ami megalapozta a Triannitát.

„A sziget déli végében egy majdnem négyszög alapú, Johannita vár állt.”

Milyen az, amikor az emberbe belevág a villám? Mármint akár a szerelem, vagy éppen az ihlet villáma? Hát ezt én akkor úgy éltem meg, hogy ültem a szobám hűs rejtekében, kint csacsogtak a madarak, valahonnan zene szólt, és az agyam meg a kezem önálló életre kelt. A téma, a gondolatok beszippantottak, mint egy édes és meleg örvény, s azt hiszem, kis túlzással az elkövetkező hat évre eltűntem a jelenből.

A realitásra épülő és középkori világ alakulgatott. Alapoktól, melyben megszületett a lovagrend, a jelkép, a szentírás és az eskü, majd aztán hozzá a királyság, a földrészek, városok. Bennük maguk a szereplők, a jellemükkel és tetteikkel, a küldetéseikkel; önmagukat és a világukat, az én világom emelték ki a síkból a valóságba…

Az első sorok bátortalannak tűntek, pedig emlékszem, milyen iramban írtam őket. Mit adok velük majd az olvasónak? Mit kapok én majd a saját szereplőimtől, és hová vezetnek majd el engem? Pótolják azt, amit ebben a világban nem kapok, nem kaphatok meg? Mutatok én valamit nekik, taníthatom őket, esetleg azt, aki majd elolvassa a könyvet?

Igen, az elején még fogalmam sem volt, hogy több része lesz a sorozatnak. Csak egy szimpla kalandot vágytam, ami már az elején átalakult, és a közepén vettem észre: az írás mellett talán jobban élvezem a kutatást, a sok utánajárást és olvasást, amitől hitelesebbnek szerettem volna a könyvet. Tanítani akartam… vagy tanulni? Mesélni vagy mesét olvasni?

Aztán ahogy befejeztem a kötet történetét ‒ talán nem volt véletlen ‒, észrevettem, hogy úgy írtam le az utolsó mondatát: lehetne folytatás is…

Jó idő elteltével ott ültem, és írtam a második részt. Igaz, hogy akkor még fogalmam sem volt igazán, hogy mi lesz a története, de éreztem, hogy írni kell még.

Egy ismerős csak annyit mondott:

„Ha van még benned valami, írd meg!”

Volt, és milyen furcsa, de innentől kezdve nem is volt megállás. A történetek hol önmagukat írták, hol egy kis rásegítéssel, hol meg talán az égiektől járt a kezem a gépen.

Jött egy másik könyv, amit olvastam, és született belőle egy jelenet. Aztán egy film, majd egy zene, és bizony mind alakították a második részt.

A harmadik kötet alapihletét az István, a király rockopera adta. Annyira kedvelem a témát, a zenét, a szereplőket és a helyszíneket, hogy egyszerűen nem tudom megunni. Különleges varázzsal bírt már gyerekkoromban is, hiszen jól emlékszem rá, hogy ott ültem a bakelit lemezjátszó előtt, és kezemben a dupla albummal énekeltem Koppány vezér dalait. Akkor még fogalmam sem volt, hogy miről szól a történet, hogy sokan politikát vélnek mögötte, vagy az, hogy a téma több része fikció, esetleg a mai napig nem feltárt eseményen alapul. De tetszett, és azt hiszem néhány évvel ezelőtt nőttem fel a műhöz.

Akkor a kutatások sem adtak sokat, bár jóval többet tudtam meg a témáról, mint gondoltam volna; a fejemben megszületett a váz, s hagytam a kezem: írjon!

A történetekben mindig a realitásra törekedtem, és így figyelnem kellett a kortalan világomban a nem éppen kortalan szereplőkre is. S rokonaikra, ismerőseikre és arra, ami velük történik az ottani évek alatt. Mert hát az idő halad, a kor nem áll meg…

Újabb téma bontakozott ki a harmadik rész végéből, ahol színre lép egy sámán.

A téma már akkor magába szippantott, amikor még A bitorló fivért írtam, és amikor rájöttem, hogy egy megölt vezért meg lehet bosszulni.

Nem volt megállás, és egy újabb év után , amikor is megújítottam a világom városait, bővítettem térképeit, emeltem a szereplők számát, elkészült A sámán álma is.

Kissé elvontabb módon, kicsit megcsavarva, de sikerült úgy befejezni megint, hogy ne legyen vége.

Igen ám, de meddig lehet egy történetet nyújtani? Mikor van az, hogy még nem unalmas, még elbír egy részt, s mikor ismétel már az ember?

Az a jó a fantáziában, hogy amíg bent van, az a tiéd. Nem bánt senkit, nem kér enni, nem szomjas, és arra visz, amerre csak akarod, hogy vigyen. Ha pedig elhagyod magad, és máshol kötsz ki, akkor sincs baj…

Amikor az ember fejben bolyong az általa kitalált világban, és lehet éppen tengeren vagy havas hegyekben, esetleg sivatagban boldog. Örül, mert nem köti le a jelenben lévő anyagias világ, nem korlátozza semmi és senki. S ha ez neki boldogságot ad, akkor ha nem önző, miért ne ossza ezt meg másokkal is? Miért ne vigye magával oda, ahol talán ő is boldog lehet, mert elfelejtheti, hogy mi veszi itt őt körül?

Ám amikor az ember már nehezen tölti meg az üres oldalakat, amikor minden részlethez már csikorogva forognak a fejben a kerekek, többször jut el oda: minden történetnek van egy vége. Vagy azért, mert ez a világ rendje, és ha valami elkezdődik, akkor az egyszer véget is ér, meg azért, mert a megújuláshoz vég is kell…

Ki a történetek örök szereplője? Egy lovas? Vagy kettő? Esetleg egy világ, egy eszme, egy gondolatsor?

Eljött a pillanat, és egy furcsa dolog is az utolsó rész írásánál. A munkamódszerem az, hogy én sorban írom a fejezeteket. Mindig a következő jön, és nem összevissza írom le, és rakom össze a végén. Ám itt a második fejezet után megírtam a befejező részt, ami a könyv és a sorozat utolsó része is lett.

Észrevettem, hogy amikor már nem hoz új gondolatot semmi a témában, amikor már csak a végére törekszem, akkor a témát el kell engedni. Már nem volt bennem új a Triannitákat illetően. Hát akkor úgy, ahogy az ember idővel, amikor leélte az életét, és azt elengedi, nyugodtan tér át egy másik síkba, nekem is el kell eresztenem a lovagjaim.

Miként is tettem ezt meg? Milyen módon és hol indultak el, vagy máshova a lovagjaim? Mi lett a szerzetesekkel, a szereplőkkel és mindennel, amit hat év alatt alkottam?

Talán aki elolvassa, meglátja őket. Talán önálló életre keltek, talán híven az esküjükhöz segítettek, és mosolyogva ugranak elő, ha valaki leveszi a kötetet vagy a köteteket a polcról.

Egy biztos: akár külön, akár egymás után jutnak el az olvasókhoz, adnak majd.

J.A.A. Donath

A Triannita lovagrend, avagy „Ha védelmezek, győzni fogok!”