A „Nap írója” lehettem…

Amikor írtam, amikor olvastam a hozzám hasonló szerzők írásait, igen gyakran vettem észre, hogy bizony sokunk ugyanazon cipőben tapossa ezt az utat. Szívvel-lélekkel ír; ki regényt, ki novellákat, verseket, vagy éppen kutatómunkát, mesés könyveket, de aztán elveszik valahol.

Egy kívülálló azt gondolja, hogy az írók megírják a könyvüket, s bár abból megélni nem biztos, hogy lehet, de mégiscsak híres lesz az ember, hiszen megjelent a könyve. Azt meg mindenki látja, ott fénylik a polcokon, biztos mindenki látja, veszi…

Szomorúan tapasztaljuk- mi szerzők-, hogy az írástól az olvasókig sokkal keményebb az út, mint az kintről látszik. A mai kortárs íróknak az írással nem fejeződik be a munka, inkább ott kezdődik. A nyomtatás is csak az első lépés, onnan pedig taposni kell keményen a további kilométereket ott, ahol a már kész kötetet el kell juttatni az olvasóhoz.

Magam kifogyva sok ötletből találtam rá a Facebook-on egy olyan témával-is- foglalkozó csoportra, amit „Könyvmarketing” –nek hívnak…

Itt olyan emberek osztják meg tapasztalataikat, véleményeiket, sikereiket és kudarcaikat, akik napi szinten igyekeznek tenni azért, amit fent leírtam. Ötleteket, tanácsokat, javaslatokat osztunk meg ebben a csoportban és ha valaki sikerrel jár, annak együtt örülünk, aki meg elkeseredik, igyekszünk segíteni tovább.

Ebben a csoportban kaptam meg Nádasi Krisz-től a lehetőséget ( sorban a többi csoporttaggal együtt) , hogy egy nap kicsit jobban rólam szóljon,kicsit hadd ismerjenek meg a többiek is mélyebben. Miről írok, hogyan jutottam el addig, ahol tartok, ahol esetleg elakadtam, ki vagyok, honnan jöttem?

Ilyenkor azon túl, hogy ránézünk jobban egymás honlapjára, beleolvasunk egymás írásaiba, bizony felmerülnek kérdések is, hogy ezt, vagy azt hogyan oldunk meg?

December 7-én én mutatkoztam be egy kicsit, engem néztek, olvastak és kérdeztek a csoporttársaim.

Pintérné Annus Rita azon túl, hogy kiderült: ő is volt „vendége” annak idején a Szabadsághegyi szanatóriumnak gyerekként ( ahol játszódik „Az éjtükrös szelence” című kötetem, arról érdeklődött, hogy nekem vakként miként áll össze a könyveim szerkesztése, vannak-e segítők, akik az írásban, az eladásban, vagy bármiben ott állnak mögöttem? Érdeklődött, hogy mennyit írok naponta ( minden szerzőről érdekes képet ad ez az információ) és kiknek írtam a könyvet, hol is kapható?

Dr. Hajdú Zsanett azon túl, hogy ő is, mint mindenki, meglepődött az életemen és a jelenlegi életvidámságomon, pozitív szemléletemen, azt kérdezte, hogy miként használhatom az aktív íráshoz, s minden máshoz az informatikát? Miben változtatott meg- ha megtette- a vakság azt, hogy írok, milyen nehézséget ad hozzá a látás nélküli élet a könyvek írásához?

Szabados Melinda pedig arról kíváncsiskodott, hogy a vakság miatt írok inkább fantasy-t, emiatt könnyebb a fantáziavilágokat elképzelnem?

 

Minden érdeklődő elismerését megköszönve elmondtam, hogy bár még ma is sokan azt gondolják, hogy a vakok előtt bezárul a világ, sokkal többre vagyunk képesek, mint azt hiszik. ( A témával részletesen foglalkozom „A látó Shakespeare” című kötetemben, amit ajánlottam is mindenkinek.) A legelső persze mindig önmagunk vagyunk és leszünk, de ha kiragadok pár dolgot, akkor fontos a környezet, s nem elhanyagolható az a technikai háttér, amivel ma már rendelkezhetünk.

 

A mai világban igen nagy segítséget jelentenek a beszélő segédeszközök, a képernyőolvasóval létező számítógépek és okostelefonok, s talán a lassan, de egyre jobban a fogyatékosok felé nyitó emberek is.

Gondoljuk csak végig: mit csinál egy író? ( Maradjunk most ennél a példánál, ha már erről van szó.)

Van egy gondolata, ihlete és fogja a füzetét, írógépét- na jó manapság már a számítógépet- és nekiáll írni.

Ezt vakon én sem csinálom másképp. Leülök a gépem elé és a rátelepített program segítségével írok és használom a gépem.

( A szoftver működése leegyszerűsítve annyi, hogy a billentyűk lenyomásával- amiket persze kívülről meg kellett tanulnom, mint egy gyors és gépírónak-bemondja egy hang, hogy mit nyomtam le. Emellett a képernyőn megjelenő karaktereket hanggá alakítja és egyszerűen „felolvassa” nekem az ott olvasható betűket, szavakat, mondatokat…)

Az egeret billentyűkombinációkkal helyettesítem és így bárhova tudok navigálni, bármit meg tudok nyitni, másolni, szerkeszteni.

Tehát írok, olvasok, megnyitok, törlök és ugyanezt az interneten is: olvasom a különböző oldalakat, megnyitok linkeket, írok a Facebook-on, zenéket és filmeket hallgatok.

Tehát vakon megnyitok egy word-öt, ott írok, majd ha kell, javítok, szerkesztek, visszaolvasok- ha úgy tetszik, visszaolvastatok- és így megírom a könyvem.

Mivel a gép használata nem gond, manapság már online sok minden elintézhető az interneten. Tehát, ha megírtam a művem, megkeresem a nekem szimpatikus kiadót, vagy esetleg egy írás jellegű pályázatot, írok nekik, beadom és ha minden stimmel és persze van rávaló, már a nyomdában is a könyv…

Tudok egyeztetni telefonon, de ha akár tárgyaláshoz, akár egy témában a kutatáshoz kell a személyes felkeresés, akkor pedig odamegyek akár kísérővel, akár –ha van kutyával-, de a fehér bottal is.

Felmerült a borító is. Azt ugye nem láthatom. Elmeséltem, hogy a borítót is megrendelem, vagy megkérem egy ismerősöm, hogy olvassa el amit írtam és rajzoljon, fessen, vagy szerkesszen nekem. Amikor az meg elkészül, elmeséltetem, hogy mi van rajta.

Mi van akkor, ha nem tetszik? Egyszerűen elmondom és akkor változtatni lehet. Ám egyrészt mindig megbízom abban az emberben, aki készíti a borítót, másrészt pedig eddig még nem volt ilyen.

( Ugye 12 éve nem látok, így emlékszem sok mindenre; nem gond összeállítani a fejemben a színeket, formákat, betűket…)

Boldogan meséltem el az itt már korábban megjelent posztomat, ahol leírtam miként jártam be a szelencés könyvemhez a szanatórium ma lepusztult helyszínét, s azt is, hogy a vakság sokszor előny is lehet az írásban. Azért, mert olyan dolgokat vihetek bele egy történetembe, amit az ember nem lát, hanem érzi az orrával, tapintja a kezével, ízleli a nyelvével. Mert ezek segítenek színesebben leírni a történetet, élőbbé tehetik egy könyvem sztoriját.

Jó volt megosztani az örömöm, hogy nemcsak fantasy-t írok, s bár furcsa, de amellett, hogy dolgozom, igenis több időm van az írásra, mint anno látóként. Sőt! Most van rá, mert anno ápolóként, vagy mentősként erre semmi időm nem volt.

Mindenkit arra buzdítottam, hogy tőlem lehet bármit kérdezni, mert azt vallom, aki mer kérdezni, az megérdemli, hogy válaszoljak!

Köszönöm a lehetőséget a csoportnak, Nádasi Krisz-nek és a kérdezőknek, az olvasóknak, hogy a „Nap írója” lehettem!

A „Nap írója” lehettem…