A kritikáról

Amikor az ember alkot valamit, mindig eljön az a pillanat, hogy azt véleményezni fogják. Lesz olyan, akinek tetszik, aki majd kezet ráz veled, de olyan is, aki kinevet, elmondja, hogy még a próbálkozást is felejtsd el. Esetleg nagyokat hümmögve kikerüli az igazságot.

A legrosszabbnak azt tartom, amikor egy ismerős csak annyit mond: „tetszett” vagy „jó volt”, esetleg „jó”. Ezzel semmit nem tudok kezdeni, se nem ösztökél, se nem tanít…

Amikor írok, még nem azzal foglalkozom, hogy mit szól hozzá majd az olvasó. Ez igaz addig, amíg az első leírások után, akár oldalanként vissza nem olvasom, és el nem kezdem tisztázni, részletesebben kifejteni vagy kihagyni dolgokat. Ekkor már átvillan az agyamon, hogy nem magamnak írok, az olvasó pedig megérdemli, hogy ezt vagy azt javítsak, bonyolítsak, átírjak. Na, nem annyira, hogy már más legyen, mint amit én szerettem volna, csak épp úgy, hogy élvezhetőbb, színesebb lehessen. Mert, ugye, a könyvet, novellát én írom, s nem az az olvasó, akinek esetleg másképp tetszene…

Aztán már elmozdul a súlypont az egész kézirat átolvasásakor. Meg amikor túljut a szerkesztőn is. Talán ő az első véleményformáló, és én mindig figyelek rá. Fontos, hogy neki tetszik-e, mert ő már inkább az olvasói, mint szerzői oldalról lát.

Volt olyan szerkesztőm, aki viccesen, de ha kellett, soronként jelezte, hogy mit javítsak át, mert az nagyon gyenge, béna, hibás. Ilyen például az alábbi:

„S mire lovagi tudományát sikerrel juttatta célba, a leszúrt helyébe mihamarabb odaugrott egy társa.”

Erre a szerkesztő reagálása:

„Lovagi tudományt? Célba? (Most megjelent előttem egy páncélos alak, aki egy könyvtár erkélyéről az „elméletet” tartalmazó vastag kódexekkel dobálja kupán az ellent, ádázul vigyorogva… Hát, asszem a kínaiak is azt vallják: azt használd fegyverül, ami a kezed ügyébe kerül… :P) Meg az „odaugrott”… ott termett, vagy valami, nem bolhák ezek.”

Úgy gondolom, ez kemény kritika, de úgy tálalva, ami nemcsak nem eshet rosszul, de érzem is a hibát, és a tetejébe még vicces is. No, és mégsem írja elő, hogy mi legyen helyette…

A következő olvasó már valóban az, aki a boltból veszi meg a könyvet. (Abban az esetben, ha valóban megérdemli az írás, hogy könyv legyen belőle. Önmagam felé is kritikusnak kell lennem. Ha már írás közben nem tetszik az egész, be sem fejezem vagy újrakezdem, van úgy tehát, hogy el sem jut a kiadásig.) Az olvasó joga a véleménynyilvánítás.

Az egyik típus finoman fogalmaz – már, ha megteszi –, és a saját szubjektív véleményét tálalja felém. Ha éppen csak felém teszi, és nem valami blogon, fórumon. Ebben is benne van, benne lehet az, hogy mi jött be neki, és talán az is, ami kevésbé. Amíg velem közli, szeretem. Egyrészt azért, mert azt vallom, hogy mindenből tanulhatok és fejlődhetek, másrészt pedig azért, mert igenis mondja el a magáét. Aki meg bedobja a közösbe, talán önigazolást keres, talán nem meri tisztán vállalni a véleményét. Mert azt tapasztaltam, hogy a fórumokon sokszor az is bekapcsolódik a kritikaformálásba, aki vagy nem is olvasta az írásom, csak imád beleszólni, vagy éppen csak annak reagál, aki az első kritikát írta. Aztán, mire végigér a hírfolyam, a téma már nem is a könyvről szól…

A másik típus pedig az a fajta, aki kőkeményen ír nekem. Ez persze nem minden esetben esik jól, de itt is az motivál, hogy a durva, lepontozó mondatokban is látnom kell az építő jelleget. Ki kell szemezgetni a sok degradáló szóból azt, amire oda kell figyelni. Ilyen mindig van, megkeresni nehéz, de jó feladat.

Bánt? Igen, mert őszinte – talán túlságosan is –, és ilyenkor azért jár rajta az agyam, mert az igazság gyakran nem esik jól.

Volt már ilyen, de ebben az esetben is megköszöntem neki a szavait, majd ha meglett a hiba, legközelebb már odafigyeltem rá.

Ami viszont igaz, hogy barátoktól, közeli ismerősöktől vagy nem szabad véglegesnek venni a kritikát, vagy csak félig elfogadni. Ők elfogultak, és ha azt is mondják, hogy őszinték, még ők sem mindig tudnak azok lenni. Önmagukhoz sem.

Igazi véleményt, olyantól, aki ért hozzá, van mögötte tudás, sok-sok könyv, nagyon ritkán kapok. Pedig jó lenne. Talán még nagyon sokat kell írnom, hogy ilyen emberek ítéljék meg az írásaimról jók-e vagy rosszak. Talán, ha befut egy ilyen, megkérdezem majd: mi alapján mondja, hogy jó vagy nem? Ki ez az ember, és honnan tudja, hogy én miért fogalmaztam úgy, miért írtam le, ahogy? Mindig tanulnom kell a jó írásért.

Tény viszont: minden visszajelzést megköszönök, s mindet elrakom, később visszaolvasgatom. Erőt ad, folyamatosan okít és jelzi: írni még…

Valószínűleg tökéleteset nem fogok írni sosem, de örökké törekedni fogok rá.

a-lato-es-shakespeare-kritikarol
Akitől szívesen kapna kritikát András (Forrás: a szerző)
A kritikáról