A könnycsepp

Az alábbi novellám 19 társával a ”Tengercseppek” című kötetemben szerepel. Amikor megírtam, éppen egy olyan dolog történt velem, amit nem értettem igazán.

Most azért gondoltam elővenni újra „polcról” ezt az írásom, mert máshol és másokkal történt valami megint, de nagyon hasonló érzés kavarog bennem…

Az élet és akik benne élnek néha érthetetlenek. Irigyek, önzőek, igazságtalanul igazságtalanok.

Azt is mondhatnám, amit Antoine de Saint-Exupéry mondott A kis herceg című könyvben:

„…a felnőttek valóban nagyon furcsák,…”

A könnycsepp értéke

 

A porban fekvő és rengeteg sebtől vérző alakot ketten rugdosták, ketten kövekkel és földdel dobálták, s még legalább egy a szabadon hagyott részen hatalmasakat köpött feléje. Nem tudott már nagyon védekezni, nem sírt, és lassan azon vette észre magát, hogy a kezeit sem emeli fel maga elé.

Amikor leteperték és rárontottak, sejtette, hogy így lesz. Nem volt benne biztos, hogy nem vétkezett azok ellen, akik nekiestek, de tudta, hogy bűne mindössze csak annyi lehet, hogy akkor egyszer tévedett. Nem is volt ez igazi tévedés, csak olyan „valakiért való hallgatás”, vagy valami ilyesmi. Ám abban a körben ez senkit nem hatott meg. Amit tett, vagy inkább „nem” tett, az szemét húzás volt, és most megtorlást, azaz vért kívánt.

– Te szemét! – kiáltott rá az egyik.

– Menj a fenébe! – folytatta a társa, majd fölmarkolt egy adag sarat és célzás nélkül ráhajította.

A vizes földgombóc nagyot csattanva érte el az arcát, majd röviddel utána jött a többi is.

A semmiből egy hatalmas testű kutya ugrott elő. Koszosan repült előre; füleiből az egyik tépett volt, a másik bután konyult a fejére és az egyik szeme zöldes hályoggal fedetten pislogott maga elé.

Barna-fekete bundája a rászáradt sártól csomósan lógott, farka hasonlóan, de nyílegyenesen állt hátrafele. Lábaival, ahogy az emberek elé toppant, egy adag vizet szétfröcskölt, majd ahogy hörögve, morogva kivillantotta tűhegyes fogait, nyál csorgott ki a pofájából. Hatalmas fogsora alatt és felett az ínyét is megmutatta, majd olyan erővel ugatni kezdett, hogy a hangja megremegtette mind az állatot, mind a jelenlevőket.

Aztán ugrott, és rávetette magát az első alakra, aki éppen eldobta a követ a kezéből a földön fekvő társára. A harapás a csuklóján érte, majd a kutya lendülete leterítette őt is a másik mellé. Aztán amikor már arra várt, hogy megint kap az eb harapásából, amaz ahelyett, hogy ezt tette volna, megint ugrott és feldöntötte a másik állót is.

– Mi a fene? Te idióta dög! – üvöltött amaz.

A többieknek nem kellett több. Ahányan voltak, annyifelé rohantak el. Hátra sem néztek, csak nyakukba szedték a lábaikat, és mindegyikük addig szaladt, amíg bírta.

A kutya még mindig nem adta fel. Ott állt a most ledöntött két alak előtt. Vicsorgott, ugatott és ide-oda csattogtatta agyarait.

Az az ember, akit a támadók kínoztak és a megalázásba nyomtak a sáros földre, nem mert mozdulni. Ő sem ismerte a közéjük ugrott kutyát; veszettnek vélte és mivel az őt ért ütések és rúgások sokaságától semmi ereje nem maradt már, nem volt képes felugrani és elmenekülni. Még az eb elől sem.

Amaz viszont csak a másik kettő felé araszolt és ugyanúgy, mint néhány pillanattal előbb, halálos hangokkal adta tudtára a sárba fetrengőknek: végetek van!

Az egyiknek beleharapott a lábába, aki hiába rúgott, a fogak megtartották és belemélyedtek a húsába; vére serkent ki, majd fájdalmában úgy felordított, hogy ez megadta a másiknak az erőt. Felugrott és minden lélekjelenlétét, valamint erejét összeszedve elrohant.

– Hagyj már békén! – kiáltott a megharapott, majd kezeivel támaszkodva és hátrálva távolodni kezdett.

Az ugatás hol morgássá vált, hol nyálcsorgással összekötött hörgéssé, de a kutya nem követte a „menekülőt”. Aztán az is elfelejtette a lábába nyilalló fájdalmat, feltápászkodott és szaladni kezdett.

A négylábú elcsendesedett, mordult még egyet, majd ránézett arra az emberre, akit még nem is olyan rég társai ütlegeltek. Az remegett a félelemtől, aztán ahogy észrevette, hogy a kutya már nem morog, ránézett. Eltelt még vagy néhány másodperc, amíg rájött, hogy őt nem fogja bántani. Sőt! Pont ő mentette meg.

Az állat pislantott egyet, majd miután még egyszer elmerengett a távolba elrohanó emberek után, hátsó lábaira ült.

– Köszönöm! – nyögte az ember.

A „megmentő” odaandalgott hozzá, megszagolta, majd megnyalta a saras és véres kezét.

„ Nincs mit!” – gondolta, majd odaült mellé.

Az ember nagyon lassan felült, majd felállt és megcirógatta őt a füle tövénél.

– Tényleg jókor jöttél. De ki vagy te? – kérdezte tőle.

„Láttam, hogy bajban vagy. Gondoltam jól jön, ha közbelépek.”

– Hát meghálálni nem tudom neked, mert nekem sincs, de tényleg kösz!

Az eb odadugta fejét a kezéhez, majd ránézett, s amikor amaz elindult, lassan, egy lépéssel mellette vele ment.

Egy idő után vele maradt, pedig az embernek nem volt mit adjon neki. Sem gyakori meleg, sem gyakori hús, vagy hasonló. Néha egy-egy apró, de mégis jó falat, egy kibélelt és összetákolt ól, ritkán egy kedves szó, de ennyi.

Aztán egyik nap az ember, amikor arra gondolt, hogy meglepi őt és hazavitte az úton megtalált tárcát, majd azt odaadta neki, csak megcirógatta, de nem szólt semmit.

„Nos, ez olyan, amiben ti azokat a vacak és ehetetlen, kerek fémeket tartjátok, de ha jól láttam, abból lehet ételt venni. Ugye jó lesz?” – gondolta a kutya, majd kinyújtotta a nyelvét és mosolyogni próbált.

Az ember mintha megértette volna a gondolatait, ránevetett, majd megint megvakarta a füle tövét és megszólalt:

– Te egy aranytojást tojó tyúk vagy! Vagy egy kutya…

Aztán elment és napokig nem is jött elő. A kutya ott ült a bejáratnál, figyelte és várta, hogy a gazdi mikor és legfőképp mivel tér majd haza.

„Talán akad valami pici falat…Talán egy apróbb husika…vagy egy kis tej…” – gondolkodott.

Este jött haza az ember. Koszos volt, büdös és ide-oda tántorgott. Szemei furcsa ködben tekintettek lefele, kezében egy üveget szorongatott és nagyokat köhögött. Amikor odaért hozzá, meghúzta az üveget, majd amikor abban már nem maradt semmi, eldobta oldalra.

– Te nyamvadt dög! – vicsorgott rá, majd átlépett rajta és magára csapta az ajtót.

„Mi van vele?” – állt fel az eb, majd miután szaglászni kezdett az ajtón, s nem érzett semmit, felnézett a kilincs felé.

Az ajtó feltárult, megjelent a gazdi és elüvöltötte magát

– Azt hitted, hogy kapsz zabálni? Mit képzelsz? Menj és keress magadnak valami kukát és…Na, azt hiszem …hukk…Mit is beszélek ennek a dögnek? – majd megint bevágta az ajtót.

Felkavarodott a világ. A meleg elillant, a szél feltámadt és eleredt az eső. A nap elbújt hetekre, vagy napokra, nem lehetett hallani a madarakat sem, de a kutya lefeküdt a lábtörlőre és a mancsára tette a fejét. Várt.

Néhány nap után megjelent az ember, aki amikor kinyitotta az ajtót, rámosolygott; keze ismerősen nyúlt a fejéhez és nevetve, jó hangon beszélt hozzá:

– Te vagy a legjobb, aki lehetsz !

S ő felugrott, elkezdte csóválni a farkát, majd odadugva a fejét a kedves kézhez, megnyalta azt.

„Akkor minden rendben?”- gondolta megnyugodva.

Nem jött felelet, csak újabb mosoly, majd az ember elment.

Napokig megint nem történt semmi, majd az egyik este ahogy hazaért a gazdi, nem nézett rá, csak szótlanul berobogott az ajtón.

„Megint mi a baj?” – nézett fel ismét a kilincsre, s ahogy várta, az le is mozdult, az ember egy darab húscafatot dobott le. Aztán a bejárat becsapódott.

Nem volt kedve megenni. Jó ideig gondolkodott mellette, de hiába érezte gyomrában a kellemetlen űrt, lehajtotta a fejét és miután legördült egy könnycsepp az orra tövén, lehunyta szemhéját és elaludt.

Arra ébredt, hogy valami nagyon nem jó. Remegett alatta a föld, furcsa izzást érzett maga körül, majd amikor talpra ugrott, megcsapta az orrát a csípős füst.

„Baj van! Hatalmas baj van! Halló! Halló!”- akart ugatni mindenfele, majd kaparni kezdett az ajtón ahonnan dőlt ki a füst.

A ház lángokban állt. A vörös és egyre jobban táncoló fenevad, amitől minden élő fél, beborítva a falakat, kezdett mindent megenni.

A következő pillanatban hátralépdelt, majd nekiugrott az ajtónak. A bentről nyitva tartott zár miatt a bejárat szinte azonnal feltárult, így ott termett az előszobában. Szaglászott, kereste a gazda szagát, azt, aki most mégsem volt sehol. Csak a füst, meg a tűz.

„Igen, ott… gyengén, de ott…” – futott át az agyán, majd követve szimatát, beljebb szaladt.

Ott köhögött az ember, kezét ide-oda lóbálta és ahogy megmozdult, feldöntött maga körül mindent.

„Itt! Ide! Hallod? Hallod?” – ugatott felé, majd odaszökkent hozzá és belekapott a nadrágjába.

Hol… khhhggg… hol… khgggg… – fuldoklott amaz.

A kutya húzta és fejével tolta az embert, s amikor kiértek a házból, addig nem hagyta őt el, amíg már nem érezte a forróságot. Ekkor valahonnan víz csapott a házra, s másik emberek kezdtek el özönleni körülöttük. Némelyik szaladgált, de egyikőjük a gazdit és őt is messzebb vitte a háztól.

Aznap este egy idegen helyen ültek és amikor ránézett a kutyára a „megmentett”, csak halkan ennyit mondott:

Köszönöm!

Sok idő telt el, s egyik nap megint ott fekhetett a bejáratnál, meg ha akart, a kibélelt lakhelyén. Figyelte a napot, a madarakat, a szelet, az esőt, ám azok nem beszéltek hozzá. Ha rájuk vakkantott, mindegyikük azt suttogta vissza, hogy:

„Kevés ilyen kutya van…”

Aznap és az utána következőkben nem jött elő az ember. Néma volt a ház, s hallgatott mindenki. Valahogy nem csilingelt a szomszéd szélkakasa, nem nyávogtak a macskák, s nem jött a postás sem, hogy levelet hozzon.

A kutya megkereste a régen elásott húsdarabot, majd mivel napok óta nem evett, rágcsálni kezdte. Íztelen volt, meg száraz is, de hús és csillapította az éhséget. Amikor már végzett, s az ereszcsatorna alatti mélyedésben meglapuló kevés vízzel leöblítette, hirtelen feltárult az ajtó és kirontott az ember.

Nem szólt semmit, rá se nézett az ebre, hanem feltépte a kaput és elrohant.

„Egyszer majd mellém ül és biztosan mesél. S ha akarja, megint hozok neki olyan tárcát…” – nézett utána.

S jött az este. Köhögés, büdös és az az egykori kép, amit a kutya már ismert: artikulálatlan hangok, egy üveg, ami elrepül, majd a rácsapódó ajtó.

Nem a lábtörlőre feküdt le, messzebb ült és figyelt. Halkan, pislogva, hogy mikor és hogyan tárul fel a bejárat. Az pedig nem váratott sokat, nyílt, s jött az ember kifele. Egyik kezében egy darab hús, a másikban egy furcsa és hosszú valami.

– Húst akarsz, te nyavalyás? – hörögte az ember. – Nesze, zabáld meg!

Nem mert elindulni. A hús már messziről is csalogatta, de az a másik kézben tartott valami, az nem okozott jó érzést, hanem baljós félelmet csalt beléje.

Az ember közeledett és csak nyújtogatta a falatot, majd amikor eléért, a másik kézben tartott rúd meglódult.

Dongott, csattant, és olyan kemény volt, hogy a kutya érezte, törnek a csontjai.

Nem mozdult.

Az ember üvöltött, már kétszer ijesztett, aztán ütött ismét, de ő nem mozdult.

„Köszönöm, hogy segíthettem!”- gondolta utolsó pillanatban, majd elterült és lehunyta szemeit. A zöldeset ugyanúgy, mint a másikat.

„Az ismeretlen elhunyt egyetlen értéke egy, a nyakában lévő, fehér-fém nyakláncon függő fehér-fém foglalatú zöld színű kő, melynek az értéke a tudomány mai állása alapján felbecsülhetetlen… A tudósok a „Segítség köve” nevet adták neki.”

***

A könyv nyomtatásban már nem kapható, de az alábbi linken teljes egészében olvasható.

A hangoskönyv változata a MEK-en.

 

A könnycsepp
Tagged on: