A hópihék titka

Gyerekkoromban nagyon szerettem a havat. Talán azért, mert volt…

Vártuk a telet, ami hidegebbnek tűnt, mint a mostaniak – ennek semmi köze részemről a globális felmelegedéshez –, s mégis jobban bírtuk a mostaninál. Tovább voltunk kint, elázva robogtunk be a házunkba a kályha melegéhez, de azt is csak már akkor, mikor szüleink szó szerint berángattak.

– Nézd meg, csuromvíz vagy már a hótól! – mondták.

Az ablakból lestük éjjel a kinti lámpa fényénél a hulló havat, és nagy izgalommal bújtunk a paplan alá: holnapra jó sok legyen!

Na nem azért, hogy ne kelljen iskolába menni, hiszen azt szerettük, hanem mert ha nagy a hó, jobban megy a játék: a szánkó, a csúszka.

Múltak az évek, közben nemcsak a föld melegedett, hanem mi is idősebbek lettünk. Kissé lassabban léptünk már bele a ritkán leesett fehérségbe, és többször zavart, hogy vizes tőle a csizmánk, bakancsunk.

Felkerülve a nagyvárosba, számomra minimálisra apadt a tél, a havas világ romantikája. Még felcsillant a szemem az első havas reggelen, de a második gondolatom rögtön elnyomta.

Nem fehér, nem szép, hanem szürke a koromtól, sáros és latyakos. Nem tartós, mert hamar elolvad az utcák alatti csatornáktól, nem vastag, mert eltakarítják, letapossák latyakossá teszik…

Még megmosolyogtam, ha kedvem szottyant egy leányt megfürdetni valamelyik városszéli részen a hóban, már ahol tiszta maradhatott a tél, de éreztem: a hó már nem ad örömöt.

Amikor megvakultam, ez odáig fajult, hogy egyenesen megutáltam a telet. Minden hidegebb lett, vizes, és ha tényleg ritkán esett a hó, nem tudtam, hogy hol vagyok.

A hó eltakarta a fehér botom és a bakancsom elől azokat a jeleket, melyeknek a segítségével tájékozódtam. Nemcsak fázott a kezem a bot fogásától (kesztyűben nehéz érezni a bot jelzéseit, ezért nem használok), nem vettem észre a repedéseket, lépcsőket, gödröket. Semmit. A bot belecsúszott a fehér mélységbe, és vakon járva vakon tapogattam…

Jött a december, jöttek az ünnepek. Az emberek vágyták a havat, a hulló csodát a karácsonyhoz, én meg csak öregemberesen morogtam: „minek az, semmire nem jó. Hideg, fehér és még vizes is…”

Tudtam, hogy akkor kerülhetek önmagammal egyensúlyba, ha meggyőzöm valamivel az agyam: az jó, szép, kell. Erre az első válasz az volt, hogy a természetnek, a mezőgazdaságnak szüksége van a hóra. Segít, betemet, eltakar, szigetel, tisztít. Oké, legyen így.

Ettől egyik énem megnyugodott, de a másik még mindig tiltakozott, ha ritkán esett néhány centi a világomra.

Vannak dolgok, amik ellen hiába küzd az ember. Vannak, lesznek – remélem, sokáig –, és ha szimplán elfogadom, nem harcolok ellene feleslegesen, talán meglelem benne a jót. Vagy akár a szépet is…

Egy december 25-ei napon elindultam kora este a nővéremékhez. Hátamon a zsákban ott lapultak az ajándékok, s nagy levegőt véve kiléptem a ház bejárati ajtaján. Jól felöltöztem, mert tudtam: hideg van kint. Egyetlen dologra nem számítottam: miközben bent becsomagoltam a meglepetéseket, kint leesett az az évi első hó.

Először elhúztam a szám.

„Na, nemcsak dupla időbe telhet, amíg megtalálom majd az utat a buszmegállóig, de még figyelhetek arra is, hogy nehogy elcsússzak. Arról már nem is beszélve, hogy mivel már besötétedett, és javában zajlik az ünnep, alig van ember az utcán.”

Megrázva magam, elindultam. Talpam alatt ropogott a hó, botommal mélyebben tapogattam, és ha elakadtam, megkerestem oldalt, a járda szélén a falat.

„Nem nyomhatom el a békés ünnepi hangulatot a morogvaságommal. Nézzük csak, mi van itt és most, ami jó?” – gondoltam.

Kisváros lévén csend volt. Autó egy szál se, az emberek, egy-kettőt leszámítva, mind bent a családjuknál. Bár este volt, mégis érezni lehetett valamit, ami a hideg ellenére átjárt…

Megálltam a buszmegállóban – merthogy közben úgy elértem, hogy észre sem vettem, miként küzdöttem át magam néhány rejtőzködő és buktató akadályon –, és felemeltem a fejem. Ugyan kapucnim rajtam volt még a hulló hó ellen, de érezni akartam a hópihéket.

Ráesett egy vagy több is az orromra. Az agyamban felvillant egy kép és egy hang:

„Ez a hópihe hová indult, kit keres, és vajon hogy hívják? Fiú vagy lány? Idős vagy fiatal?”

Mire ezeket végiggondoltam, minden negatív szín elillant belőlem. Nem fáztam, nem volt hideg és vizes a hó, nem vettem észre, hogy a bakancsom a latyakos és sós lében tocsog. Csupán a sok kavargó és a kabátomon zizegő hópehely énekelt és táncolt az orromon.

Melegebb lett körülöttem, meghallottam a sárgás ablakok mögül a karácsonyi dallamokat, megéreztem a fahéj és az alma, az édes sütemények illatát, együtt mosolyogtam és nevettem a karácsonyfákkal, a kibontott ajándékot sokadjára előszedő emberekkel.

Mire megérkezett a busz, már olyan szélesen mosolyogtam, hogy a sofőr egy pillanat alatt átvette a jó hangulatom.

– Végre fehér a karácsony, ugyebár?

– Épp itt volt az ideje.

S valóban. Egy kis befelé való figyeléssel végre itt, azaz ott volt az ideje, hogy megtaláljam a békét és a szépséget a télben, a hóban. Mert van benne elég, csak észre kell venni. Ha nem megy elsőre, türelmesen és kitartóan addig kell kutatni, amíg megmutatja magát.

Onnantól pedig bármikor esett a hó, a kicsi és gyönyörű hókristályok mindig mosolyogva ugrottak az orromra, és énekeltek nekem, velem.

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

A hópihék titka
Tagged on: