A fehérlap-szindróma

Olvastam egy írótól, hogy mindenhová viszi magával a laptopját, mert írnia kell. Ebből él, ha tetszik, ha nem, mindenből betűket kell faragnia ahhoz, hogy meglegyen a betevő. No, és találkoztam a másikkal is, aki befűzte anno a papírt az írógépbe, és amikor leütötte volna az első betűt, rájött: nem tudja, hogy mit írjon, és rátört a hányinger…

Aki egy kicsit is ír, ismerheti mindkét érzést, de az egyiket biztosan.

A fehérlap-szindróma egy olyasfajta jelenség a szerzők körében, amikor nincs más, csak a semmi. Nekem is van ilyen, és azért nehéz állapot, mert ha hosszan tart, olyanná válok, mint aki szomjas. Ha éppen egy könyvet írok, s nem jön a gondolat, nem kapok ihletet, azzal nyugtatom magam, hogy hagyok időt az ébredésre. Igen ám, de ha az hosszú, már viszket a tenyerem. Írni kell… folytatni kell… de mit és hogyan?

Nehéz megfogalmazni azt, hogy mit teszek ellene. Olvastam sok tanácsot, s néha beválnak, néha nem. Olvasni szoktam; van, hogy a témával kapcsolatosan, de lehet, hogy éppen az ellentétes műfajból, és várok. A bevitt dolgok vagy kihoznak belőlem valamit, vagy kutathatok más terápia után. Próbáltam figyelni az utcát, a rádiót, de egy idő után már annyira belegörcsöltem az impulzusok keresésébe, hogy pont azért nem jött egy új gondolat, mert akartam. Lazítani… elengedni és jönni fog a téma!

Ha ilyenkor át is fut valami az agyamon, ami több lehet, mint villanás, mint morzsa, s tudok belőle írni, de nem kapcsolódik az éppen írott könyvemhez, akkor sem „dobom ki” a gondolatokat. Megtanultam, hogy bármi leírható, s ha érnie is kell, a legrosszabb esetben is vagy alapanyag, vagy egy külön írás lehet belőle. Ez utóbbiakból gyűjtöm össze azokat a kis írásaim, amikből a novellákat készítem.

Volt, hogy hetek teltek el úgy, hogy nem tudtam írni. Éreztem azt, hogy jó lenne, valami bizsereg is, de a gondolatok nem álltak össze, nem tudtam még egy mondatot sem belőlük kifacsarni. Piszok érzés volt. Aztán arányosan, ahogy telt az idő, a frusztrációm fakulni kezdett, az élet vitt magával, és az írás megállt. Majd véletlenül megnyitottam egy korábbi írást, és meglepődve döbbentem rá: ezt én írtam? Te jó ég, ilyet is tudok? Ha most kellene, vagyis inkább akarnék, nem lennék képes ilyenre!

Azt éreztem néhány hét után, hogyha nem „karcolhatom a papírt”, elfelejtek írni. Elvesztem a stílusom, elfelejtek szépen fogalmazni (pedig közben sok könyvet olvasok el), és elveszik belőlem az írás tehetsége. Ezt valahogy nem engedhetem meg! De mit tegyek, ha nincs mit, nincs miről? Ha nem érzem képesnek magam jelenleg egy regény folytatásához?

Átolvasom a megkezdett könyvet, és bizony erőltetem az írást. Az első mondatok nagyon fapadosak, nagyon suták, de aztán, ahogy haladok a sorokkal, valahonnan megjön az igazi írói énem. Mert nem veszett el, csak elbújt. Talán azért, mert elfáradt, talán csak pihenni akart, de ott volt! Tehát erőltetni kellett. Nem, nem jó szó az „erőltetés”. Inkább új lendületet kellett adnom magamnak, új levegőt venni a víz alatti úszáshoz.

Olyan is volt, hogy hetek után egy gondolatból felébredve eltűnt az írhatatlanságom. Ez számomra a jobb, de ritka. Viszont, ha ilyen történt, akkor úgy meglódult megint a gépelés, hogy mire észbe kaptam, befejeztem a félkész könyvet.

A másik oldal számomra, amire nem ugrok, és zavar, a „kell” fogalma. Mármint az a fajta kötelezőség, amit kívülről erőltetnek rá az emberre. Mint fent írtam, van olyan író, aki ebből él, akit megköt a kiadója. Elvárja, kötelezi őt arra, akár szerződéssel, hogy „kell” írnia. Vagy megköti a műfajt, a témát, a legrosszabb esetben egy pályázatnál a karakterszámot.

Ez nekem nem megy. Ha nem úgy írhatok, ahogy nekem jó, nem azzal a stílussal, s nem annyit, megölöm magát az írás örömét. Azt a szabadságot, amit a fehér lap adhat. Érdekes, mi? Fent pont ez az, ami lenyom… De itt van mit írni, ezért jelent mást a fogalom. Leegyszerűsítve: ha megszabják az írás karakterszámát, az olyan, mintha lekötnék a kezem. Ha a témát, műfajt korlátozzák, akkor egy cellába zárnak. Ha időre kell írnom, gályarab vagyok…

Az a jó az írásban, hogy amíg át nem adom az olvasónak a művet, addig az egész az enyém. Minden betűje, írásjele, minden sora. Enyém a gondolat, a színek világa, a tér és az idő. (Ezért írok mindig magamban, vagy fejhallgatóval a képernyőolvasó hangja miatt…) Enyém az alkotás szabadsága, a gondolatok végtelensége. Az enyém az ajándékozás öröme, s a megajándékozott vidámsága, vagy éppen bosszankodása előtti pillanat. Ez pedig ingyen van, s hosszan tart, ha nem kapkodom. Nem bánt senkit, mert kicsit hasonlít a karácsonyhoz. Várjuk mindannyian, és amikor ott vagyunk, mindenki örül…

Tehát ha jól végiggondolom, a szabadságom a titok. No és természetesen az egyensúly. Ez utóbbi pedig az élet minden területén fontos és jó.

A fehérlap-szindróma
Tagged on: