A csend, a béke és a nyugalom

Már többször meséltem arról, hogy hol tudok nyugodtan alkotni- hú, de nagy szavak!- illetve kikapcsolni, pihenni: az ikladi parnasszuson.

Igen, az a hely hordoz magában sok olyan tulajdonságot, ami okán ott jól érzem magam.

Igen, vannak még hasonló helyek a világban- talán sokkal több, mint hinném és talán jobbak is-, de jelenleg most ez adott…

Szóval egy hely, egy tér, ahol körülvehet a csend, a béke és a nyugalom. Meg még ezer más olyan, amiben jól érzi magát az ember. Igen, nem is csak én, hanem bárki, aki hajlandó észrevenni azt, amire a szervezete, az agya, a tudata vágyik.

Ott vannak az illatok, amiben fantázia nélkül is felfedezhet az ember ételt, italt, életet, vidámságot… Vannak ízek, melyek eszünkbe juttatnak valódi ételeket, melyek még nem vesztették el önmagukat; nincsenek tele kiegészítőkkel, felesleges kémiai anyagokkal, színezékkel… Vannak zajtalan, halk, a fülnek nem bántó hangok. Olyanok, melyek nem vicsorgásra ösztökélnek, melyekben lebeg a kedvesség, a vidámság, az élet és megannyi szép a mai világból. Folytassam? Mindenki tudja, hogy miről, mikről beszélek.

Aztán néhány nap után az embernek vissza kell jönnie a mai világba, a túlzsúfolt városokba, a zajba, a szmogba, a zavaró nyüzsgésbe.

Már ahogy közeledtem a városhoz- Budapestre gondolok-, a vonaton ülők is egyre hangosabban beszéltek. Egyre többször került elő a mobil, egyre többször sikított fel a kintről besüvítő hangosbemondó…( még a neve is mondja, hogy hangos)

Beérve a pályaudvarra, a fülem már szinte zizegett az érkező, késő és távozó vonatok nevétől és útvonalától, melyet a hatalmas és csodás csarnok még felvisszhangosított és már löktek is fel az emberek. Azaz azonnal párosodott a zaj azzal, hogy ahol sokan vannak, már kevésbé figyelnek egymásra…

(Vidéken még köszönni is szokás a másiknak, nemhogy ha feltaszítom, még elnézést sem kérek, mert rohanok, hogy elérjem a vonatot, vagy épp a buszt.)

Ezután jött a harmadik tényező, ami miatt azonnal fordultam volna vissza: alig kaptam levegőt.

A beszorult szmogba elvegyült aztán minden, ami fojtogatott. Édes és savanyú olajszagok, a mellettem elrohanó emberek számtalan parfümjének tömény illatfelhője, a bitumen alatt futó csatornák szaga és ekkor még csak a csarnokban jártam! Kilépve az épületből, már homlokon vágott a kipufogók ködszerű fellege, ami ahogy beért az orromba és a számba, szinte recsegett a fogaim között!

Ekkor már próbáltam hozzászokni a környezethez, hiszen itt élek, itt teszem a dolgom, de még mindig ordított a villamos, a busz csengője, vagy éppen a mellőlem kiabáló ember is, aki csak azt kérdezte a másik oldalon álló haverjától, hogy mikor tölti le végre neki a filmet…

Tudom: ez a város, ez egy nagyváros, mi lenne velem egy London nagyságúban? Azt is tudom, hogy ez a civilizáció, ez régen és a jövőben is így lesz. Hozzá kell szoknom, el kell fogadnom, hogy ez van.

Egy mondás szerint „két dolog miatt nem érdemes idegeskedni: az egyik, ami ellen nem tehetsz semmit, a másik, amiért igen.” Akkor is el kell mondanom, hogy igenis van még olyan, hogy csend, béke és nyugalom.

Talán majd egyszer egy erdőszéli, halk és tiszta helyen élek és akkor mosolyogva élvezem az ottani világot. Eszembe juthat bármi, élvezhetem a nyugodtságot, a zajtalan természetet, amiben ezer más hang vehet körül és tüdőm tiszta levegőt is szívhat. Nem löknek fel az emberek, nem fulladok bele másba, csak a virágok, vagy éppen a fenyőgyanta illatába.

Addig meg mosolyt engedek arcomra, a tömény illatok és szagok között keresek valamit, ami talán elvezet egy régi emlékhez- egy finom ételhez-, kiszűröm az autók motorjai közül azt a kicsiny verebet, aki párjáért kiált a kandeláberről…

Kép forrása: pexels.com

A csend, a béke és a nyugalom
Tagged on: